– Kell egy terv – mondta Ibi. 

– De nem ötéves! Nincs annyi időnk – vágta rá Erzsi. – Most kell menni! 

A padláson ültek, a megszokott helyükön, a kis beugróban. Ki tudja miért, a hajdani építész egy apró ficakot tervezett a padlás egyik sarkába, mintha erkélyt akart volna hozzá biggyeszteni a tetőhöz, közvetlenül a cserepek alá. Aztán meggondolhatta magát. Vagy változott a megrendelő elképzelése. Az erkély torzó maradt, nőtt helyette egy hupli a bánatos–szürke tetőn, egy ablakkal.

Amin ki lehetett bámulni.

Amin ki lehetett hajolni és lebámulni az utcára.

A lányok, a két elválaszthatatlan barátnő gyakran járt ide, ez volt az ő titkos helyük. Annyira titkos, hogy nagyjából az egész ház tudta, hogy hol vannak a lányok, ha máshol nem voltak előtalálhatók.

A két Horváth lány.

A névazonosság ellenére nem voltak testvérek. Ibiék a másodikon laktak, Erzsiék pont velük szemben, a harmadikon. De a suliban egy osztályba jártak, egy padban ültek. A barátnők. Már hosszú ideje. Sok éve. Pedig süldőlányoknál nem ez a szokás. A legeslegjobb, örök barátnőt illik havonta cserélni…

A barátságuk tartósságában nem kis szerepet játszhatott, hogy Ibi fülig bele volt zúgva Erzsi bátyjába. De erről csak az ő örök barátnője tudott, mert a náluk kilenc évvel idősebb, magas, jóképű, hullámos hajú srác még a húgáról se nagyon vett tudomást, nem, hogy annak a tizenhárom éves, csitri barátnőjéről.

A Feri. Akit már október 30. óta nem láttak. Akkor mondta, hogy átmegy Budára a menyasszonyához, Marihoz – Ibi sosem találkozott vele személyesen, de nagyon utálta –, elköszönt és kisétált az ajtón.

Még aznap este jött a hír, hogy nagy harcok vannak a Köztársaság téren, a pártháznál. Arra már egyik lány sem emlékezett, hogy ki volt a hírhozó, ezekben a napokban a ház úgy működött, mint valami komoly kémközpont. Vagy, esetleg, mint egy csapat vénasszony pletykafészke. Mindenki hozta, vitte a híreket, a tuti frankó információkat, de biztosan nem lehetett tudni semmit.

Leginkább azt nem, hogy hol a nyavalyában lehet a Feri.

Erzsi néni, a mamája, telesírta a házat az ő drágalátos fiacskája után, akinek letöri a derekát, ha előkerül. Ez ugyan kicsit nehezen ment volna, Feri vagy két fejjel magasodott a mamája fölé. A legutóbb, mikor az édesanyja meg akarta pofozni, minden külön bejelentés nélkül odavitte neki a kis sámlit, hogy próbálja arra állva. Persze a pofozásból röhögés lett. Akkora röhögés, hogy még a Jolán is átjött, Erzsi néni szomszédban lakó nővére, hogy mi a fennforgás. Elmondták neki, aztán ő is röhögött.

De mostanában már nem röhögött. Próbálta vigasztalni meg biztatni a húgát, de ő is aggódott. Hiába mondta nekik az idősebb Feri, a papa, hogy kár picsogniuk. Az ő fia nem olyan, hogy csak úgy baja essen. Az az apja vére! Lám, ő is simán hazajött a Don–kanyarból, pedig hányan, hányan ott maradtak! A Ferinek meg nem a Don, hanem a Duna túlpartjáról kell hazajönnie. Mi az neki! Elvégre az ő fia – hajtogatta. De azért titkon ő is aggódott.

Csak nem mondta. Az lett volna igazi olaj a tűzre!

– Lehet, hogy már el is indultak Amerikába a Marival – kockáztatta meg Ibi.

Mert az járta, hogy nyitva vannak a határok, mehet mindenki amerre lát. Aki benne volt a buliban és részt vett a harcokban, az jobban teszi, ha áthelyezi a székhelyét kicsit napnyugatabbra, mert itt olyan dolgok lesznek, de olyanok…! Mert bejöttek az oroszok. És visszajönnek a kommunisták. Akik nem lesznek túl elnézők – tartotta a ház közvéleménye, amit leginkább a Bóka néni hangoztatott. A Bóka néni, a fiaival. A Pötyi, az idősebb fiú, nagyon tetszett Erzsinek. Persze ő se tudott semmiről, nem tudott erről más, csak Ibi, akinek Erzsi elmesélte, hogy a Pötyi olyan, de olyan…

– És mi lenne, ha mi is disszidálnánk? – fogant meg Erzsi fejében az ötlet.

Ibi elgondolkodott. Amerika nagyjából azt jelentette, hogy túl az Óperencián, valami mesevilág, ahol minden másképpen van. És legfőképp: ott van a Feri. Egyre biztosabb volt benne, magát győzte meg róla, hogy a Feri disszidált. Biztos a harcokban is részt vett és most meg mit ülne itthon, ebben a hülye országban? A Werner bácsi is megmondta, hogy olyan idők jönnek, de olyanok… Ő meg csak tudja. Az oroszoktól se fél. A háború után – a házi legendárium szerint – saját lábúlag rúgott ki két ruszkit a házból, akik benéztek egy jó kis zabrálásra. Esetleg másra…

Amerika…

A Feri csak oda mehetett – vélte Erzsi is. Az ő vagány bátyja… Tényleg, utána kéne menni… New York. Meg a felhőkarcolók…

– Disszidáljunk! – vágta rá.

De hogyan? És mikor?

Először súgtak–búgtak, aztán törték a fejűket, majd megint súgtak–búgtak. Csak halkan, hogy senki meg ne hallja! Mert ugyan rajtuk kívül senki sem volt a padláson, azt tudták jól, hogy minden hangos szó lehallatszik a lépcsőházba. Ott meg bárki járhat. Például a két Horváth mama, akik duettben törnék le a derekukat, ha megtudnák, hogy mire készülnek.

És megszületett a tuti titkos terv.

Nem csak a disszidálásról, nem kispályáztak. A bosszúról is. A kőkemény bosszúról… Mert a Freiwilliggel ki kell tolni! Az megérdemli! Az egy rohadt spicli!

A lányok jól emlékeztek rá, mikor húsvétkor a templomi körmenetből kiintegetett a Bóka bácsi a Freiwillignek, aki csak ott álldogált az utcán és a körmenetelő hívőket nézte.

– Itt vagyok, Freiwillig úr! Jelentse csak!

Mert házban mindenki tudta, hogy a Freiwillig jelent és azt is, hogy kinek. Mondjuk, nem is szerették olyan nagyon ezért a szép szokásáért. De ez leginkább csak a Freiwillignét zavarta, aki sosem tudott beleelegyedni a szomszédasszonyok derűs pletykálkodásába, mert, ahogy felbukkant, a többi nő elhallgatott. Aztán szép lassan el is szállingóztak, hazafelé. Számos meddő kísérlet után, Freiwilligné fel is hagyott a társalgási kísérletekkel, feladta. Megmaradt a „Jó napot” szinten.

Hajnalban indulnak. Még mielőtt a többiek felkelnének. Csendben. Miután…

– Menni fog? – kérdezte Erzsi.

– Biztos – felelte Ibi. – Minden reggel sikerülni szokott. Most ne menne, amikor muszáj?

Mert ezúttal tényleg muszáj volt. Hozzátartozott a tervhez.

Amikor hajnalban a lépcsőházban, a másodikon találkoztak, a disszidáláshoz összeszedett cuccokon kívül – Ibin hátizsák, Erzsinél bevásárlószatyor – mindketten ott szorongatták kezükben a megbeszélt kis papírcsomagot.

– Akkor most – mondta Ibi.

– Most.

És már ott is álltak a Freiwilligék ajtaja előtt. Ők is a másodikon laktak.

– Te, ez még se lesz jó… – mondta Erzsi. – Ha csak így lerakjuk a lábtörlőre… Kenjük inkább a kilincsre. Meg az egész ajtóra.

És a két borzalmas bakfis nekiállt akkurátusan, alaposan bekenni a Freiwilligék ajtaját szarral. Mert az volt a nagy terv, hogy papírba szarnak mind a ketten reggel és a végterméket odateszik a Freiwilligék lábtörlőjére. De így mégiscsak hatásosabb. Meg látványosabb. És főleg: büdösebb.

– Te hogy tudtál ilyet? Rohad a beled? – kérdezte Ibi munka közben. Mert kenték serényen az „anyagot”.

– Miért? A tied talán rózsaillatú? – replikázott Erzsi.

Pár perc sem telt el, és az ajtó olyan egyenletesen be volt kenve fekáliával, ameddig csak felértek, hogy egy profi mázoló is megirigyelhette volna a művüket.

– És most húzás – mondta Erzsi, miután megszemlélték művüket.

A koszos újságpapírt a küszöbre dobták, hátha még ez is jó lesz valamire, hátha belelépnek. Aztán fürge kislányos galopptempóban elügettek.

Le az utcára.

Ki egészen az Üllői útig.

Ott torpantak csak meg, lihegve.

A túloldalon, a Ludovika előtti füves téren egy fura, kicsi domb. Valami fejfaszerűséggel. Nem kereszttel.

– Te – kérdezte Erzsi, aki kicsit vaksi volt –, az ott nem egy sír?

– De. Az meg egy tank – intett bal felé, a Körút felé Ibi.

– Marha! Azt hiszed nem látok egy ilyen bazi nagy tankot! – mérgelődött Erzsi.

No, igen, akinek csak szeme volt a környéken, az jól láthatta a harckocsit. Meg a tetején üldögélő két ruszkit.

Azok is kiszúrták a lányokat. Az egyik rájuk mosolygott.

A két lánynak nem kellett több. Visítva perdültek meg és kezdtek inuk szakadtából rohanni, hazafelé.

Eddig tartott a disszidálás. Egészen az Üllői útig. A második sarokig.

Mire hazaértek, már a Feri is otthon volt. Egy jókora frissensült kenyérrel, amit ki tudja, honnan szerzett.

Nem is volt olyan borzasztó a letolás, amit a disszidálási kísérletért kaptak. Meg azért a bizonyos ajtóért, amit a Freiwilligné két napig sikált.

– Azért szólhattatok volna – mondta a vajszívű Horváth bácsi, mindegy melyik, a lányoknak. – Ha tudok a tervetekről, én is besegíthettem volna egy kis „anyaggal”…

Megjelent az

novellás kötetben.

Nyitókép: Fortepan 123355
Évszám: 1952
Orig: Hámori Gyula