Ha elmúltál hatvan, kezdjél el csomagolni… hallottam sokszor a szójárást. Először nem értettem. A hatvan évesnek mit kell csomagolni, és miért?

Mindig attól féltem, hogy ez azt jelenti, hogy be kell vonulnom egy lezakkant szociális otthonba, ami ellen minden porcikám tiltakozott.

De később fény derült mindenre.

A mondás azt adja tudtodra, hogy naponta közelebb vagy a halálhoz. Persze ez eddig is így volt, akár negyven éves korban is, hiszen az akkoriban eltelt időt is, napokban számolva, mindig közelebb voltunk az utolsó naphoz.

Csak hogy ennek más jelentése van.

Ha nem akarod, hogy gyerekeid halálod után veszekedjenek a jusson, életedben ossz szét mindened.

Bele is kezdtem.

Már nincsenek nagy ünnepi banzájok nálam, nem kell már annyi pohár, tányér, elkezdtem osztogatni a gyerekek között. Úgy tűnt nem nagyon örülnek neki. Na, igen, a porcelánt itt-ott megviselte az idő, egy-egy halvány foltocska jelezte, ahol lepattant a tányér vagy a pohár széle. Ezeket kidobtam. A fensui szerint a csorbult csentres negatív hatással bír a ház minden zugára, minden lakójára.

Rendben, a törött dolgok nem kellenek, de így a készlet is csorba lesz.

- Majd nem hívunk hat, csak öt vendéget, mondta humorosan fiam.

- Ezzel megvolnánk. Jöttek a lábasok, fazekak, melyek egy-egy darabja tetszett a menyeimnek, így nekik ajándékoztam.

Ha mégis szükségem lenne valamikor rájuk, majd kölcsönkérem. Tíz liter levest már nem igen főzök.

A törölközők, konyharuhák még elkopnak, talán még élek addig. Úgyszintén az ágyneműk is. Hátha jön még néha hálóvendégem, egy régi rokon, egy kedves barát, aki itt piheni ki az út minden fáradalmát.

A bútorok, hozzám hasonlóan már elég rokkantak. Éjszakánként hallani, ahogy a szú perceg bennük. Ezt nem adom. Majd ha elmegyek, felhasználhatják tűzifának. Egy-két estére kifutja belőle.

A régi gyűjteményeim vettem szemügyre. Na, ebből aztán igazán több is van, mint kellene.

A gyerekkori papírszalvéták egy részét ifjú kis gyűjtőknek adtam, de azóta újakat raktam a dobozba, s mára ez megint megtelt. Ha nem találok új gyűjtőket, majd egy ebédhez felhasználom.

Mi leegyen a képeslapokkal? Ennek is története van, mikortól élnek ezek a szép dolgok, majd megírom egy kisregényben, aztán a megjelent könyvek mellé teszek egyet-kettőt belőlük. Lássák, milyen is volt régen a képeslap.

A régi játékaimból is meg van néhány, ezt az unokáimnak adom.

Nos, ezekkel is megvolnánk.

Mi lesz a könyvekkel? A polcok, szekrények roskadásig,… pedig emlékszem annak idején, örültem, ha a nagyapám 200 darabos kis szekrénykéjéből minden könyvet elolvashattam…most ő mit szólna, ha látná, több ezer könyvem van, nem is akármilyenek.

Talán egy könyvtárra hagyom. De miért is?

Mi ugyanis az orosz irodalmon nőttünk fel, s ma már kit érdekel az orosz irodalom? Jevtusenko, Vinokurov? El is felejtették őket.

Meg van, elosztogatom azok között, akik még nem hallottak róluk.

Ezt is kipipálhatom…

Szomszédasszonyom nyitott rám, hogy kölcsön adnám-e a kávédarálómat? Persze, sőt mi több, örökbe odaadom…

Ma már nem iszok kávét, s ha mégis kávézni akad kedvem, vagy vendégem jön, már darált kávét is lehet kapni a boltban, nem igaz?

Szomszédasszonyom tágra nyílt szemekkel nézett rám, azt hitte begolyóztam, csak úgy nekiajándékozok egy ilyen dolgot, de azért elfogadta, s már szaladt is nehogy meggondoljam magam.

A szekrénysorom egy unokatestvérem gyerekének ajándékoztam, aki éppen most ment férjhez. Biztosan imába foglalja a nevemet. Ruháim a Máltai szeretetszolgálatnak vittem, csak néhányat hagytam meg, amiben még egy-két évig ellecengelhetek.

Takarékbetétem és egyéb értékpapírjaim nincsenek, így ezt sem kell senkire hagynom, bár ennek örülnének legjobban az örökösök. Néhány arany ékszerem van ugyan, de azt egyenlő részben elosztottam lányom és menyeim között, ez sem fog gondot okozni, felcímkéztem a dobozban.

Okleveleim, díjaim még a polcokon hevernek, s ha nem kell senkinek, majd utánam dobják a sírba… na, itt elkapott a nevetőgörcs. Hiszen nem is lesz sírom, mert egy versben végrendelkeztem:

Végrendelet

Ne temessetek, csak égessetek!
Holmi férgek, kukacok
ne lepjék testemet.
Égessetek, s hamvaim
szórjátok széjjel a szélben.
Talán egy szép őszi levélre esnek,
s versek lesznek belőle.
Vagy a csillogó esőcseppeken
szivárvány színekben
emlékeztetnek
rám, ha éppen
emlékezni támad kedvetek.
Ezért ne temessetek!

Na, ugye…itt véget is ért a napom, beesteledett. Majd másnap folytatom a csomagolást, osztogatást.

Másnap reggel megjelentek gyerekeim, s csodálkoztak a félig kiürített lakáson, a gáztűzhelyen és a hűtőn, televízión, egyéb elektronikai kütyükön álló címkékkel, melyen a saját nevüket olvashatták…

Ahogy csodálkozva néztek rám, már-már az volt a benyomásom, azt hitték bedilultam, s talán mentőt kellene hívni…

Végül ellenem fordították saját mondásom, miszerint én 126 évig élek. Igaz is, addig még szükségem lesz néhány holmira.

Kedves olvasó,/hallgató/ ezért ne hallgass a mondásokra, és ne vedd szó szerint, mert a vége az lesz: CSOMAGOLUNK ÉS MARADUNK…remélem még egy néhány évig.

Kép: Fortepan 113104
Évszám: 1957
Orig: Bauer Sándor