Az egyszeri pásztorfiút, nem ejtették a fejére. Vagy legalábbis nem sokszor. Ha nehezen is, de csak észrevett, hogy s mint mennek a dolgok… Így aztán egy szép napon, gondolta: most már ideje, hogy úgy legyen minden, mint a mesében.

Mondta is a kollégáinak, a többi pásztorfiúnak:

- No, srácok, pásztorkodjatok egy kicsit nélkülem, mert én biza felugrom a fényességes fővárosba, oszt elbeszélgetek a kerállal.

Mert a mesében ez így szokás…

El is indult, ment, mendegélt – ahogy egy mesében illik -, de útközben nem esett meg vele különös kaland. Csak kétszer próbálták meg kirabolni, egyszer meg a világcsúf utcasarki tündér próbálta rosszra csábítani. A rablókat jól elverte, a tündért meg elküldte a fogtechnikushoz, hogy ugyan már szedesse rendbe a fogait, mert ilyen csúnya mosollyal a hidegvízre valót se csalja ki, még a hétfejű sárkányból se.

A fényességes fővárosban látott sok csodát. A legtöbb nem igazán volt érdekes, a többi meg kutyafülét se ért. Még a legjobban a mesebolt tetszett neki. Lehetett ott kapni szóló szőlőt, csengő barackot, terülj-terülj asztalkát, hétmérföldes csizmát.

Bele is kotort a bugyellárisába, hogy ő bezony venne ezt-azt, de szomorúan állapította meg, az árak színvonalát nem az ő petákjaihoz szabták. Pedig, de lecserélte volna a pásztorbotját egy üssed-üssed botocskámra!

Ahogy jőve ki a meseboltból, belebotlott egy vénséges-vén boszorkába. Biztosan az volt, mert öreg is volt meg olyan csúnya, hogy Dunát lehetett volna rekeszteni vele. Még seprűje is volt, ahogy kell a mesében. Ott sepregetett vele a bolt előtt.

- Adjon Isten, öreganyám!

- Öreganyád a miskolci hóhér! – mondta a banya, holott azt kellett volna neki mondania: „Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál”!

Ez is csak megerősítette a pásztorfiút a meggyőződésében, hogy errefelé elég unfrankón mennek a dolgok.

- Ne, te, ne! Rusnya banya! Én az egyszeri pásztorfiú vagyok, ne told már el a mesémet!

- Ja, az más – hökkent meg a banya. – Oszt, mi kéne, ha vóna?

- Leginkább egy jó kis üssed-üssed botocskámra vágynék… De olyan marha drága, hogy eladhatnám az egész nyájat, akkor se tudnám kifizetni. Manapság nincs valami jó ára a birkának.

- Persze – bólogatott a banya -, túl sok van belőle. De látszik rajtad, hogy nagyon vidéki vagy, különben nem próbálkoznál ilyen csili-vili bolttal… Hogy ne érje szó a ház elejét, meg a meséd is gördülhessen tovább, adok neked egy jó tanácsot! Menj át, oda a túloldalra, a kínaihoz! Abban a boltban is van üssed-üssed botocskám. Igaz, elég gagyi, de pár verést kibír. És olyan olcsó, de olyan olcsó! – győzködte az egyszeri pásztorfiút, mert, mint reklámember, részesedést kapott minden vásárló után, akit ő küldött a boltba.

- Ócon adom, nagyon ócon – mondta a kínai, mikor az egyszerű pásztorfiú megkérdezte tőle: mit kóstál a botocska.

- Oszt működik-e? - kérdé a pásztorfiú.

- Van rá garancia – tódította a kínai. – Három egész nap!

- No, az a mesében épp egy esztendő – bólogatott a pásztorfiú. – De ha gond lenne a botocskával, akkor, azért majd benézünk a fiúkkal, meg a Burkus kutyával, aki egy nagy és nagyon ideges komondor… - Látta már, hogy mennek errefelé a dolgok, nem árt, ha az ember meggyőző érveket tud felsorakoztatni.

Működik az, bizonygatta a kínai. Csak túl keményre ne üssön vele, mert akkor törik.

- Ezzel nem lesz gond – mondá az egyszeri pásztorfiú – Lágy agyakra használnám… Vagy agyalágyultakra? A bánat tudja, hogy mondják ezt errefelé…

Adott három petákot a kínainak, fogta a botocskát, oszt ment tovább.

Ahogy méne, egy sugárzóságos palota elé ére. Ott székelt a király, ezért is hívták székháznak, de mondták mellékhelyiségnek is.

De az a palota! No, oda nem volt könnyű béjutni! Mindjárt ott volt akadálynak a portás.

- Hova, hova barátocskám? – kérdé a kapuk őre.

- Mének a királyhoz, beszédem van véle!

- Nem olyan egyszerű a’! Bejelentkeztél? De ha igen, akkor is minek?! Ma nincs is fogadóórája! Sosincs fogadóórája!

De az egyszeri pásztorfiú már nagyon unta a várost. Sietett. Meg azt gondolta:

- Azért csak nem ártana kipróbálni ezt az üssed-üssed botocskámat, hátha átvert a kínai.

De az becsületes árus volt, mindjárt ki is derült az ajtók őrének a visítozásából, ahogy a botocska dolgozni kezdett rajta. El is szaladt menten. Szabad volt az út pásztorfiú előtt!

Ment is, először befelé, aztán felfelé, aztán meg mindenfelé, csillogó grádicsokon, ragyogó folyosókon. Jó sokáig kóválygott, míg megtanálta a tróntermet.

Ott üldögél trónusán a kerál. Körülötte meg a tanácsosai és az egyéb léhűtők, naplopók, felhőbodoroncok, udvaroncok.

- Jó napot felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom! – köszönt a pásztorfiú, mert jó nevelést kapott otthon.

- Osztán mi járatban? – kérdé a kerál, köszönés nélkül, mert ő nem kapott jó nevelést, vagy ha kapott is: hát elfelejtette. De legalább rögtön a tárgyra tért…

- Vannak itten fennforgások – bökött az ujjával a pásztorfiú a plafon felé – meg helyzetek is – intette körbe -, amik fokozódnak, ahogy a klasszikus mondja.

- Oszt mi dolgom nékem ezzel? – kérdé a király. - Minden nagyon szép, minden, nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve. Ezt ugyan a Ferenc Jóska mondogatta, de nekem is megteszi! És megmondhatják a tanácsnokaim is!

Azok meg szorgosan bólogattak. Azt nagyon tudtak.

A pásztorfiú elgondolkodott. Most minek szaporítsa a szót? Magyarázzon? Ezeknek? Amikor a haverok meg a többi marha várják haza? És még meg se találta a városban a világszép nádszálkisasszonyt? Úgy döntött: legyen meg, aminek meg kell lennie.

Fogta a botocskát és feldobta a levegőbe. Az ott is maradt, ahogy illik. Várt.

- No akkor… Üssed-üssed botocskám! – rikkantotta az egyszeri pásztorfiú.

Annak se kellett többet szapora táncot kezdett járni a tanácsnokok hátán, de a kerált se hagyta ki.

- No, ezt elrendeztem – gondolta a pásztorfiú és indult a dolgára. Volt még dolga bőven, meg nem is szerette hallgatni a rikoltozást, amit tanácsnokok, meg király csaptak, a botocska áldásos működéséből kifolyólag.

Ennyi volt, mese volt. Ha a pásztorfiúnak nem lett volna annyi dolga, az én mesém is tovább tartott volna.

 Kép: Fortepan 92298
Év: 1939
Orig: EBNER