Van, amikor a történelem is viccbe fullad. Még akkor is, ha olyan véresen komoly dologról van szó, mint Magyarország hadüzenete az Egyesült Államoknak, 1941. december 12-én.

A magyar néphagyomány, a pesti legendárium szerint a következő párbeszéd zajlott le a hadüzenet átadásakor a magyar és az amerikai fél között:

„A második világháborúban Magyarország hadat üzent az USA-nak. Magyarország nagykövete bement a washingtoni külügyminisztériumba, majd átadta a hadüzenetet. Ezután a következő beszélgetés zajlott le:
USA Külügyminiszter: - Mi az Önök államformája?
Magyar nagykövet: - Királyság.
- És ki a királyuk?
- Nincs királyunk, hanem kormányzónk van.
- Ki a kormányzó?
- Vitéz Horthy Miklós tengernagy.
- És van Önöknek tengerük?
- Az nincs.
- Értem. Van az USA-val szemben területi követelésük?
- Nincs.
- Van valamilyen országgal szemben területi követelésük?
- Igen. Ausztriával, Csehszlovákiával, Romániával...
- Értem. És azokkal természetesen hadban is állnak?
- Nem, ők a szövetségeseink.”

Bár a fenti párbeszéd természetesen sosem hangzott el, de remekül illusztrálja az akkori helyzetet.

A Bárdossy László vezette minisztertanács 1941. december 11-i rendkívüli ülésén – Horthy Miklós távollétében – döntött a hadüzenetről. Mert nagyon muszáj volt. 1941. december 7-én a Nagamo Csúicsi vezette japán flotta hadüzenet nélkül megtámadta Pearl Harbornál az amerikaiakat. A készületlen amerikai flotta súlyos veszteségeket szenvedett. Azóta is vitatják, hogy vajon tényleg nem ismerte az amerikai vezetés a készülő támadás tervét, vagy szándékosan áldozták fel az embereket és a hajókat, hogy az amerikai közvéleményt meggyőzhessék a háborúba való belépés szükségességéről. Mindegy, akárhogy is történt, Amerika belépett a háborúba.

Természetesen, a japán támadás után, a tengely két másik tagja, Németország és Olaszország is hadat üzent az USÁ-nak és Magyarország nemigen tehetett más, mint csatlakozott szövetségeseihez.

Részemről sosem hittem a történelmi kényszerpályákban - és meglehetősen értelmetlen dolog is ezekről utólag elmélkedni -, de ez esetben tényleg nem sok választása maradt a magyar kormánynak. Vagy hadat üzennek az USÁ-nak, vállalva az ezzel járó – mint utóbb bebizonyosodott: igencsak sajnálatos következményeket -, vagy szembe mennek a széllel és bejelentik, hogy ebben a mókában nem vesznek részt. Akkor pedig ennek a következményeit kellett volna vállalniuk. A lengyelországi, nyugat-európai példák pedig jól demonstrálták, mi történik, ha valaki a német hadvezetéssel kezd. Ne feledjük, akkor még dübörgött a villámháború… Még erősen élt Hitler legyőzhetetlenségének mítosza. És azt is mindenki tudta, mi a sorsa azoknak az országoknak, amelyet megszáll a Wehrmacht.

A rossz döntés és rossz döntés között itt nemigen volt kisebbik rossz, akár egy pengőst is feldobhattak volna, hogy melyiket válasszák.

A minisztertanácsban Bárdossy erőltette leginkább az ügyet. Kijelentette, Magyarországnak két lehetősége van: vagy hadat üzen, vagy megszakítja a diplomáciai kapcsolatokat az Egyesült Államokkal.

A kérdés megítélése persze korántsem volt ilyen egységes, Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter és más kormánytagok is ellenezték a hadüzenet. Végül aztán addig csűrték-csavarták a dolgot, sikerült olyan ködösen fogalmazniuk – ennek azért vannak hagyományai a magyar történelemben -, hogy miután Bárdossy tájékoztatta H. C. Pellt, az USA akkori magyarországi nagykövetét a döntésről, az külön rákérdezett, hogy ez most háborút jelent-e. Mikor igenlő választ kapott, nem mutatott különösebb felindulást. Mint ahogy Washingtonban sem kaptak a szívükhöz a sokktól.

Csak 1942. június ötödikén mondták ki a válaszhadüzenetet. A majd félesztendős késés jól jelzi, mennyire vették komolyan az ügyet. A tengerentúl pontosan tudták, mint Németország szövetségesei, kis, közép-európai ország, mely pechejére pont a „hadak útján” fekszik, kényszerből cselekedtünk. A harci cselekményeket se kapkodták el: először 1943. október 24-én bombázták Magyarországot.

És Magyarország – történelme során már sokadszor -, egy olyan háborúba keveredett, amihez nem sok köze volt és kimenetelétől sem várhatott túl sok jót.

Forrás: Wikipédia; Honvedelem.hu; Urbanlegends.hu;