A minap egy este beléptem a kamrába. Nem kapcsoltam fel a villanyt, mert tudtam hova kell nyúlnom, hogy a teafüves dobozt levegyem a polcról, de elállt a lélegzetem.

Nem tudtam képzelődöm-e, vagy tényleg beszélgetést hallok a kamra polcai felől.

Megálltam, s hallgatóztam. Az edények már csöndben voltak, csak szuszogásukat hallottam, amint álmukban is a forró gőz kerülgette őket. Tehát ők nem lehettek.

Az alattuk levő polcokon apró kosarakban rágcsálni való száraz sós és édes teasütemények voltak, de most ők is hallgattak, biztosan azért, hogy a teafű mellé ne vegyem le őket, mert még egy kicsit szeretnének ebben a kamrában élni.

Végül mégis csak kitaláltam a hangok forrását, és az nem volt más, mint a tésztás zacskók, és levestésztás üvegek felől jövő suttogás. A csigatészta fordult, s mordult meg leghamarabb:

- Mit gondoltok, meddig fog még itt pöffeszkedni ez a Kakastaréj csomag? – nem szerette őt, mert nagyon zörgős csomagja volt, és különben is olyan nagy, és sok hullám a taréján, hogy sokat kellett csúsznia, ha meg akarta kerülni. A Cérnametélt csendesítette:

- Hadd, egyszer majd csak sorra kerül ő is, és akkor lesz elég helyed itt!

A Csiga tészta behúzta csigaszarvát, és elcsendesedett. Akkor a Liszt szólalt meg:

- Örülj, hogy csak a Kakastaréjt kell kerülgetned, mert amikor belőlem hatalmas galuskákat készítenek, azt kellene kerülnöd, akkor bizony, a szarvad is elkopna a sok csúszás-mászásban. A többiek nevettek, helyeseltek, és a Szarvacska tészta kezdett el beszélni:

- Ha nem akarsz sokat kerülgetni, akkor az én csavarjaim közötti üres helyen húzd meg magad, onnan biztosan nem esel le, és a gazdasszony is később talál meg, nem kerülsz azonnal a levesbe.

Éppen akkor zuhant le a Túrós Csuszának való tészta egy polccal lejjeb. Biztosan rosszat álmodott, és hirtelen nagyot fordult. Nem nyúltam oda a hangra, mert féltem elveszítem a kamra csevegős varázsát, így tovább hallgatóztam.

- Azt hiszem holnap én búcsúzom tőletek, mondta a Metélt tészta kicsit szomorúan, mert mákos csíkot akar a gazdasszony kis unokája enni, az a kedvence – azzal sóhajtott egyet, mintha máris búcsút venne a társaságtól.

- Te nem mondasz semmit, érdeklődtek a többiek a Kakastaréj tésztától, aki kicsit durcásan feszített a polcon.

- Mit mondhatnék, én még ráérek veletek maradni, túl szép vagyok ahhoz, hogy holmi hétköznapi ebédhez főzzenek meg, engem majd akkor vesznek elő, ha vendégek érkeznek.

- Na abban te ne legyél biztos, mondta Lasanga tészta, én is azt hittem, hogy nem hétköznapi vagyok, de amikor a gazdasszony lánya hazaérkezett Londonból, bizony, hogy ezt a fajtát főzték meg, pedig hétköz nap volt, elvitték a testvéreimet, azóta is itt ülök árván ezen a polcon. Semmit nem ér itt az életem, jobb lenne, ha engem is megfőznének.

- Na ne keseredj el, mi veled vagyunk, és vigyázunk rád, nem vagy egyedül, mondta a Gríz, mert őt is ritkán vették elő, leginkább, ha a kis unoka tejbegrízt, vagy a ház ura szilvás gombócot akart enni.

- Ugyan mit nyivákoltok, inkább aludjatok, holnap még nem kerülünk sorra, hallottátok, hogy előbb a Metélt megy a fazékba – mondta a Makaróni, és meg próbált jól betakarózni a polcon lévő csomagolópapírral, hogy ne vegyék őt észre, ugyanis a Makaróni is igen ritkán kapható a boltban.

Ekkor kezdett a Kakastaréj tészta énekelni, hogy ő:

Milyen szép és milyen nagy,
hullámos a taréja
nincsen párja sehol sem
sosem megy a levesbe!

- Na ebben te ne legyél olyan biztos, hallottam a többiek kuncogását,- mert a gazdasszony járt már úgy, hogy semmilyen levestésztája nem volt a polcon, és amelyikünk a legközelebb volt hozzá, azt főzte a levesbe. Erre durcásan visszamászott a saját polcára a Kakastaréj, és meg próbált csöndben maradni, de nem sokáig sikerült, mert én másképp döntöttem:

Azért is őt vettem le a polcról a metélt helyett, legalább kipróbálom, milyen is a mákos tészta vele, és így legalább a kis unokámnak dupla öröme lesz, Kakastaréj tészta és mák is egyszerre.