- Medve úr! Szabad egy szóra? – szóltam be az állatkerti kifutóban ácsorgó mackónak.

Ő csüggedten felsóhajtott.

- Még egy firkász? Egész évben ránk se bagóznak, de ilyenkor február másodika, - Gyertyaszentelő Boldogasszony napja - előtt egymásnak adják a kilincset. Jöjjön – intett kegyesen.

- Mármint, én, oda, be? – lepődtem meg.

- Persze. Kulturált medve vagyok, sosem eszem embert. És odabent a barlangban jobban tudunk beszélgetni… Kevesebben látnak, meg különben is edzenem kell. Tudja, arra, hogy kijövök-e február másodikán, vagy sem.

Összeszedtem minden bátorságom és átugrottam a korlátot, meg az árkot. Egészen meghatódtam, hogy ősz fejjel, milyen sportos vagyok még mindig.

- Na, jöjjön, nem jó itt ácsorogni – mondta a medve – még kiszúr minket az Ápoló úr – és abból baj lesz… Magát kirúgják az állatkertből, én meg még fegyelmit is kaphatok… Világosan le van írva a házirendben, hogy barlangomban nem fogadhatok látogatókat. De nagyon unok már itt kint ázni az esőben.

Odabent, kis híján, hanyatt estem a meglepetéstől. Mintha egy átlagosan berendezett lakótelepi lakás nappalijában járnék…

- Foglaljon helyet - mutatott a medve az ülőgarnitúra egyik foteljére. – Kér egy teát? Mindenesetre felteszek egyet, nekem jól esne – kapcsolta be az elektromos szamovárt.

- Ne legyen úgy meglepődve – magyarázta – mi, medvék is haladunk a korral. De nem verhetjük nagydobra. Még valaki megirigyelné tőlünk ezt a príma életet itt az állatkertben. Nézze, teljes ellátást, lakást, kiváló orvosi felügyeletet kapok azért, hogy nyitvatartási időben egy kicsit illegessem magam a kifutóban. Pár riszálás, brummogás meg bőgés. Meg egy kis időjárás előrejelzés, évente egyszer. Benne van a munkaköri leírásomban. Ha ezt nagydobra verné valaki, itt sorban állnának az emberek ezért az melóért… Kell az nekem?

- Mézet kér a teába? Nyugodtan, ez valódi akácméz – biztatott – nem hamisított, mint amilyet pár kinti üzletben próbálnak rásózni a jónépre. Itt, kérem, törődnek az egészséges táplálkozással!

Kértem mézet. Én is édesen szeretem a teát.

- Tudja, nem vagyok már mai bocs – folytatta a medve. – Odakint aggódhatnék az állásomért, hogy felvált valamilyen fiatalabb, jobban képzett maci. Meg számolgathatnám, hogy mennyi lesz a nyugdíjam. Kijövök-e majd belőle? Nem lesz-e belőlem csőlakó medve? De itt? Biztos helyem van, amíg csak élek!

- És a szabadság? Nem hiányzik? A havasok vad lehelete…

- Havasok? Életemben nem láttam havasokat. Budapesti illetőségű medve vagyok, itt születtem az állatkertben, két barlanggal odébb.

- És nem zavarja, hogy nem mehet ki?

- Most mondja meg, hova mennék? Odakint vadászok és adóhivatali alkalmazottak vannak. Nézek tévét, tudom milyen a közbiztonság! Nem is beszélve arról, hogy miből élnék meg?

- Biztosan ért valamihez…

- Tudok én, kérem, mindent, amit egy medvének tudnia kell. Csak van egy olyan sanda gyanúm, hogy a munkaerőpiacon nem lenne rá nagy kereslet. Az unokaöcsém meséli - tudja ő a bicikliző medve, itt a szomszédos cirkuszban -, hogy manapság keményen kell melózni a megélhetésért. Akkor már nem jobb nekem itt, brummogni kicsit?

- Nincsenek vágyai? – kérdeztem tovább.

- Kérem, én egy öregedő medve vagyok. Tudom, hogy már nem lesz belőlem egy Micimackó, vagy Maci Laci. Egyszerű állatkerti medve vagyok, aki nap, mint nap várja a látogatókat. Remekül szórakozom rajtuk. Bárcsak többen jönnének! Főleg gyerekek!