Londonban leginkább vonattal közlekednek. Kényelmesek, és gyorsak, a követési idő sem sok, hiszen mire elkezdenél bosszankodni, hogy elment előtted egy járat, már ott is a következő. Igaz úti célod eléréséhez akár negyven percet is kell utaznod, de kényelmes.

Streatham állomáson csak egy pillanatra tűnt fel, már át is suhant megállás nélkül a híres Orient Express, mely hetente csak egyszer jár erre.

Pedig szerettem volna megörökíteni, de huss, már el is suhant. Másodpercre láthattuk csak a jellegzetes fényes barna étkezőkocsikat,  a királyi címert a vagonok oldalán.

A Viktória pályaudvarra mentünk. Innen indul vonat Brightonban. Bár húsvét előtt vagyunk, hideg a tenger, azért kíváncsi vagyok a tengerpartra, az ottani nevezetességekre.

A Viktória pályaudvar, vajon hányszor férne bele a mi Nyugatink? …bár ott is előfordul „vágányzár”, amikor vonatpótló buszok viszik az utasokat.

Mi éppen a kék buszra szálltunk, és végre fenn ülhettem az emeleten. Még jól is jött ez a vágányzár, mert a buszból sokkal többet láthattam, mint a vonatablakból. Kicsit emelkedő volt a terep, bár itt még nem hegyek, csak dombok láthatók.

A lankákon birkanyáj legel, talán nem is gondolják, közeledik a húsvét.

A busz ablakán át lehet látni a dombokat

Kissé szokatlan látvány a balodali közlekedés

Mielőtt beértünk az állomásra, ez a kép tárult elénk. Eszembe jutottak unokáim, amikor együtt néztük a Thomas a gőzmozdony című mesefilmet, talán innen indulhattak a vonatok a ”nem létező” Sodor szigetére.

Megérkeztünk Brightonba…

Utunkat az óratorony állta, de nem sokáig, mert feltűnt a part menti szállodasor, és pár lépésre a tenger.

„Brighton a Brit-szigetek legnagyobb és legnépszerűbb fürdőhelye. A város összeolvad testvérvárosával Hove-val.

Már a római korban is állt itt település, ám nyoma sem maradt a kis halászfalunak, amelyet a 18. században a lewesi Russel doktor ’fedezett fel’.

Tengervizének üdítő erejét, levegőjének frissességét hirdette, amely akkor vált igazi vonzerővé, amikor 1783-ban a walesi herceg, a későbbi IV. György itt telepedett le, s megépítette a Királyi Pavilont (Royal Pavilon) keleti stílusban, ahol gyakran maga is keleti ruhában jelent meg.”

Korábbi évek:1514-ben a franciák felégették a várost, könnyen ment nekik, mivel valamennyi ház fából készült, és zsúpfedeles volt. Ám hamar újjáépítették, de nem sokkal később a franciák megint felégették.

1540-re 400 halász és 100 földműves férfi élt itt, ami kb. 2500 lakost jelentett.

A 16. századra már 80 halászhajója volt, de a halászat visszaszorult, mivel Anglia harcban állt Franciaországgal és Hollandiával így a haditengerészet megakadályozta, hogy a halászhajók kifussanak a tengerre. Az itt lakók többször szenvedtek a partra szálló ellenség támadásától.

Az 1750-es években kezdett felélénkülni az élet, amikor rájöttek, hogy a város gyógyvízzel rendelkezik. A tehetősebbek szállingóztak Brighton tengerpartjára. 1783-ban a walesi herceg is ellátogatott ide a barátaival. Az angol arisztokrácia követte példáját. A város egy előkelőségektől nyüzsgő hangyaboly lett.

A 18. század végére már négyezren éltek itt. 635 épületet húztak föl.

Végül a halászhajók helyét a Franciaországból jövő utasszállító hajók vették át a kikötőkben.

1860-ban már 65 000 ember mondhatta otthonának a várost, ami folyamatosan növekedett, kórházzal, múzeummal, könyvtárral gazdagodott.

… a sok turistával, a vijjogó, röpködő sirályokkal, a hullámok morajával, a part érdekes fekete kavicsaival és megszűnt a külvilág…

A sirály kíváncsian figyelt…bár az is lehet, ő a fizetett „sirály maneken”, aki kimondottan a turisták kedvéért áll ilyen szelíden, és hagyja, hogy fotózzák…

Mennyire más itt a tengerpart. A mediterrán csupa vidámság, mozgás, ez pedig komolyság, nyugalom.

A böjti szelek a tengerparton is éppúgy fújnak, mint odahaza. A hűvös fodrok hozzák a vörös és fekete kavicsokat, hallgathatjuk a sirályok vijjogását, mely most cseppet sem hangzik lármának, hozzátartozik a tenger mormolásához, a hullámokhoz.

A felhők közül épphogy csak kibukkan a nap, megnézni, ki vagy mi van a parton, aztán vékony arany csík jelzi a felhők között, hogy ott van még, de már nem sokáig, egy fényfonálon csiklandozza szemünket, rávetődik a parton sorakozó szállodák ablakaira, homlokzatára.

A luxusszállodasorok színesen várják a kikapcsolódni vágyókat. Messzi országokból érkeznek ide vendégek. Egy éjszaka akár százötvenezer forintba is kerülhet.

Csend van. A fehér habok ki tudja hova kapaszkodnak, majd elülnek, és visszakúsznak a nagy vízrengetegbe, ahol már csak távoli sóhajuk hallik…

Nyolc km-es tengerparti sétányán két móló áll, mindegyiken színházteremmel. A parton turisták élvezik a fényt, a kora tavaszi szellőt, mert ki tudja, holnap már milyen lesz az idő. Ők itt lesznek-e még?

Az 1500-as évek szokásaiból idéznék a hideg víz kapcsán, ha legközelebb kézmosás közben túl hidegnek tűnne: A legtöbb esküvőt júniusban kötötték, mivel a hagyomány szerint, az évi fürdést májusban végezték el és júniusban még elég jó szagúak voltak. Az esetleges kellemetlen szagok elfedéséért a menyasszonyok nagy csokor illatos virágot tartottak kezükben. Ez lett a későbbi menyasszonyi csokor.

Bár jó az idő, azért szél borzolja a hajunkat, a kabát se kívánkozik le rólunk. Ha most fürdőruhában kellene lennünk, mint tengerparthoz illik, bizony átjárná bőrünket egyfajta bizsergés és ez nem a sós víztől lenne.

A tenger vize itt most hideg, és természetesen Brightonban is sós a tenger…

Anitával a tengerparton…

Egy turistát kértünk meg a fotózásra, és minket is többen megkértek, mindenki szeretne ilyenkor egy pillanatot megörökíteni…