Kilencvenhárom éves nagyanyám hozzánk költözött. Már nagyon gyengének érezte magát. Összeszedte kis holmiját. A költözködésnél lányom is segített.

- Mama, ezt ne add oda senkinek, olyan szép, mint Aladdin csodalámpája! – mondta, amikor felfedezett egy öreg petróleumlámpát. Nem sejtette, hogy a lámpa láttán nekem is gyorsabban ver a szívem. Nekem nem a mesét, hanem gyermekkoromat idézte fel. Nyári estéken ezt gyújtotta meg nagyanyó a verandán. Csodaszépen kifényesítette mindig.

Ha jól emlékszem, úgy negyven éve, karácsony előtt megjelent nálunk a tanító:

- Baj van a gyerekkel – mondta -, nem megy neki az olvasás.

Anyám a vacsoránál mesélte apámnak, s arra határozták magukat, hogy többet kell ezután foglalkozni velem. Anyám le is ültetett az asztalhoz, levette a szögről a petróleumlámpát és az olvasókönyv mellé tette. Az első szavakkal még boldogultam, kívülről is fújtam, de a többi csak döcögött.

Másnap este vacsora után megint odakészítette a lámpát, melléje a fakanalat, ez járta felénk akkoriban.

Elkezdtük az olvasást, mint előző este. Az eleje még csak ment, de csak a betűket ismertem fel, összeolvasni nem tudtam a szavakat. Anyám sorra mutatta a betűket: r,é, p, a.

Elmondtam neki hűségesen magam is.

- Most olvasd össze! – kezdte elölről.

- Rö, é – mondtam.

- Próbáld összeolvasni!

- Rö, é – makogtam, hiszen az r-t nem lehet külön kimondani. Anyám csapott egyet a fakanállal az asztalra, s én ijedtemben gyorsan kiejtettem: ré.

- Na, látod, megy ez! – mondta bátorítva, s máris továbbhaladtunk. Illetve csak ő, mert én az Istennek se tudtam összeilleszteni a következő szótagot.

- Pö, a – olvastam az előbbihez hasonlóan, mire ő most nem az asztalra, hanem a hátsó felemre ütött a fakanállal. Erre azt is elfelejtettem, amit az előbb össze tudtam olvasni.

- Rö, é, pö, a – ejtettem ki sorban a betűket. Anyám reménytelen esetnek tartott, mégis minden este újra, meg újra leült mellém. Már-már úgy látszott, hogy végre menni fog, mikor egy téli álmából felébredt légy döngicsélt az asztal felett, és beleesett a lámpába, s megégett. Annyira sajnáltam ezt a kis jószágot, hogy egyáltalán nem tudtam odafigyelni arra, amit olvasnom kellett volna.

Anyám belefáradt a velem való foglalkozásba s egy hétig békén hagyott. Közben az iskolában a tanító kezdett el gyötörni. Én pedig elhatároztam, hogy a téli szünetben világgá megyek, és soha többet nem veszek a kezembe könyvet!

Egy este anyám újra levette a szögről a petróleumlámpát, én pedig még mindig nehezen küzdöttem az olvasnivalóval.

Már kívülről fújtam a répa mesét, s valahogy mindig úgy voltam vele, mint a mesében: hogy hiába húzták, csak nem bírták. Én sem tudtam összeolvasni.

Aztán néhány nap múlva valahogy mégis összeállt a szó, s már karácsonyra, ha nem is folyékonyan, de olvastam.

Ettől kezdve mindent elolvastam, ami a kezem ügyébe került.

A nyarakat a nagymamánál töltöttem.

Nagyapa, aki szintén nagyon szeretett olvasni, késő éjszakáig fenn volt, s ilyenkor vele olvashattam. A lámpaoltás után nekem is le kellett feküdnöm, s mindig a legérdekesebb résznél tartottam.

- Fogy a petróleum – mondta szigorúan, s nem tűrt ellenvetést.

Beoldalogtam hát nagyanyóhoz a szobába, s ő meggyújtotta nekem a legkisebb lámpát, és a kuckóba húzódva, hogy nagyapó ne lássa a lámpafényt, még sokáig olvastam reggelenként pedig igyekezett megtölteni a petróleumlámpa hasát.

Hálás vagyok ezért nagyanyónak és a petróleumlámpának.

Karácsony táján mindig rájuk gondolok.

Kép: Fortepan 77446
Évszám: 1989
Orig: tm