Ez a nap akár piros betűs ünnepnap is lehetne számomra.

Meghívást kaptam a fogyatékkal élő fiatalok műsorára, ahol beszélnem kellett József Attiláról, verseiről, és egyéb e naphoz kötődő versekről, szegedi költőkről.

Úgy érzem, alaposan felkészültem, nem csak „középiskolás fokon”, mint írta a nagy költő. Ám a fiatalok között olyan hangulat volt, hogy félretettem, amit leírtam, amiről beszélni szerettem volna, mivel zömmel ők emlékeztek meg e napról, és segítséggel több József Attila verset is elmondtak, mondtunk. Próbáltuk egy kicsit értelmezni a verseket. Ha nehezen ment nekik, a gondozónők segítettek.

Majd néhány saját versem olvastam fel, és beszélgetni kezdtünk. Több kérdést is feltettem nekik, az egyik kérdésre adott válasz nagyon meglepő volt számomra: Miről írnak általában a költők? Itt hosszú felsorolásra számítottam, de fiatal barátaim egyhangúan válaszolták: a szerelemről. A többi opció csak ezután jött elő, olyan, mint a természet, a szomorúság, vidámság, egyéb események. Volt, aki bevallotta, már írt verset, idézett belőle pár sort.

Minthogy már egy karácsonyi műsorban hallottam őket verset mondani, újabb verscsokrot kértem tőlük. Mivel közeleg az anyák napja, így több ma élő költő ideillő versét mondták el.

Végül elénekeltük a Tavaszi szél vizet áraszt című dalt, beszélgettünk még egy keveset, s azzal köszöntünk el, hogy legközelebb más ünnepen is találkozunk, addigra a gondozónők újabb versekkel ismertetik meg őket.

A műsor után elgondolkoztam: mennyi energia, türelem kell ahhoz, hogy a fogyatékkal élő gyermekeket, fiatalokat ilyen szintre fejlesszék, és éppen vers kategóriában.

Minden elismerésem az övéké.

Köszönöm mind nekik, mind ezeknek a gyermekeknek, fiataloknak, hogy beszélhettünk a költészet napjáról, egy kicsit másképpen.