„Houston, itt a Nyugalom Bázis. A Sas leszállt.” – jelentette 49 esztendővel ezelőtt, 1969. július 20-án 20:17-kor (UTC - egyezményes koordinált világidő szerint) Neil Alden Armstrong, a legtávolabbi helyről, ahová ember eljutott.

Ez a néhány szó azt jelentette: társával, Edwin Eugene „Buzz” Aldrinnal holdat értek, a Mare Tranquillitatison (Nyugalom Tengerén), a Hold innenső oldalának egyik síkságán. Az emberiség történetében először, egy ember építette szerkezet leszállt egy idegen égitestre. A küldetés harmadik résztvevője, Michael Collins, az Apollo–11 parancsnoki moduljának pilótájaként a Hold körül keringett az űrhajóval.

Kennedy elnök nem tréfált és nem beszélt a levegőbe, mikor híres beszédében, 1962. szeptember 12-én, a texasi Houstonban, a Rice Egyetemen ezeket mondta:

"Úgy döntöttünk, hogy még ebben az évtizedben eljutunk a Holdra, és megteszünk más, ehhez hasonló lépéseket. Nem azért, mert a feladat könnyű, hanem azért, mert nehéz… Azért, mert ez a cél képességeink és erőnk legjavát igényli, azért, mert ez olyan kihívás, amit készek vagyunk elfogadni, olyan, amit nem akarunk halogatni és amit meg akarunk nyerni."

Még hét esztendő sem telt és 1969. július 16-án UTC szerint 14:32-kor, (helyi idő szerint 9:32) egy Saturn-V hordozórakéta segítségével a magasba emelkedett az Apollo–11, a Cape Canaveralen található Kennedy űrközpontból. Kennedy elnök már nem érhette meg ezt a pillanatot…

„Az utazás első lépcsője a Föld körüli pálya volt, másfél fordulatnyi időt töltöttek itt el az űrhajósok, amíg minden rendszert le nem ellenőriztek. A rendszertesztek után – miután megbizonyosodtak róla, hogy minden működőképes – az S-IVB újraindításával gyorsítottak. Az űrhajó a szabad visszatérés pályáján indult a Hold felé.

(…) Az Apollo–11 három napig repült a Hold felé, mire elérte azt és az űrhajósok megkezdhették a pályára állást körülötte.”

„A fékezés – a repülési magasság csökkentése – a 14. keringésben történt meg, ismét a Hold mögött. (…) Ám problémák támadtak a telemetriai adatok letöltésével, az adás szakadozottan érkezett, Gene Kranz repülésirányító nem tudta kiadni a leszállási engedélyt. Az irányítóteremben tartózkodó Pete Conradnak támadt az a mentőötlete, hogy Armstrongék döntsenek kicsit az űrhajó hossztengelyén, és így a rádióantennájuk nagyobb szögben nézhet a Földre, javítva a vételen. Az ötlet használt, a beérkező adatok alapján az irányítás kiadhatta a végső engedélyt a leereszkedésre. Armstrongék ekkor növelték a fékezőhajtómű teljesítményét és egyre lejjebb ereszkedtek.”

„Armstrongéknak a rendszerek felügyelete volt a feladata, valamint a legutolsó fázisban a számítógépnek adott parancsokkal a leszállópont korrigálása. Végső esetre pedig a kézi vezérlés lehetősége – a számítógép kiiktatása – is megmaradt. 300 méter magasságra érve élesen kirajzolódott a leszállópont és környéke, ami Armstrongot kemény elhatározásra késztette: a leszállóponton hatalmas, autó nagyságú sziklák és nagy kráterek voltak, a biztos felborulással fenyegettek. A parancsnoknak nem maradt más választása, mint áttérni kézi vezérlésre, mivel a finom pályamódosítások kevésnek látszottak a sziklamező elkerülésére. Aldrin a műszerfalon látható adatok hangos bemondásával segítette a parancsnokot, akinek nem volt ideje egyszerre a műszereket és a kinti tájat is figyelnie. A kézi vezérlés megnövekedett üzemanyag-felhasználással párosult, és ez ilyen alacsonyan már megnövekedett kockázatokat vetett fel, 50 méternél húzódott a határ, ami alatt már nem lehetett vészeljárással leválasztani a holdkomp leszálló fokozatát és begyújtani a felszálló hajtóművet (egyszerűen nem lett volna idő a folyamatra), így ha ott fogy ki az üzemanyag, az űrhajó biztosan lezuhant volna. Armstrong éles manőverezésbe fogott – a szorult helyzetre jellemző, hogy még arra sem maradt ideje a parancsnoknak, hogy az irányításnak jelezze a kézi vezérlés tényét – és elkormányozta a hajót a sziklamezőtől egy simább terület felé. Közben figyelmeztető jelzés gyulladt a műszerfalon – és mivel a telemetrián át az irányítás is megkapta a jelzést, a CapCom is rádiózott figyelmeztetésül: 60 másodperc repülésre elegendő üzemanyag maradt. Armstrong rendületlenül folytatta a kézi vezérléssel történő süllyedést, de még mindig magasan volt és még mindig volt oldalirányú sodródás is, amelyet meg kellett állítani. Az üzemanyag 30 másodpercnyi mennyiségre fogyásánál újabb figyelmeztetés gyulladt a műszerfalon. Ekkor jelentette kisvártatva Aldrin:

- Kontakt fény.

A leszállótalp aljáról lelógó, nagyjából másfél méteres (67 hüvelyk hosszú) érzékelőpálcák egyike elérte a talajt, amit egy lámpa jelzett a kabinban. E jelzésre a parancsnoknak le kellett állítania a hajtóművet, ám Armstrong elmulasztotta ezt megtenni. Kisvártatva újabb rádióüzenet érkezett, ezúttal Neil Armstrongtól:

- Houston, itt a Nyugalom Bázis. A Sas leszállt.”

Na, kérem. Ilyen „egyszerű” volt. Azóta meg is ismételtük - azaz megismételték az amerikaiak – néhányszor. És annyi. Évtizedek óta nem járt ember a Holdon.

Nem épültek fel a holdbázisok, holdvárosok, nem nyitottunk ott bányákat, még egy árva kutatóállomást sem.

Sokba kerül. Nem gazdaságos. Mi értelme lenne? – sorolhatnám még a kifogásokat, magyarázatokat.

Ha jobban meggondolom, tényleg semmi értelme az efféle röpködésnek. Sokkal bölcsebb dolog itt üldögélni egy lassan túlnépesedő bolygón. Várni, mikor merülnek ki az amúgy is szűkös erőforrások. Regélni a fenntartható fejlődésről, ami – minden szólam ellenére – zárt rendszerben kivitelezhetetlen. Márpedig a Föld bolygó zárt rendszer a javából!  

És az is marad, míg csak a szólamok hangzanak el: Majd megint… Újra… És elmegyünk a Marsra is…

Még kis srác voltam azon a napon, 49 évvel ezelőtt. De hittem én is – mint szinte mindenki akkoriban -, hogy a 21. században majd… Űrjárókká válunk. Nos, nem lettünk azok.

„A Föld az emberiség bölcsője, de nem maradhatunk örökké bölcsőben.” -mondta egy Ciolkovszkij nevű úriember, valamikor, még a XIX. században.

Azért mi megpróbáljuk…

A dőltbetűs, idézett részek a Wikipédiáról valók. A kép pedig a New York Times 1969. június 21. címlapja.