A leszögedibb szögedi
Bálint Sándor (1904-1980) etnográfusról
Itt csak úgy hívták: a leszögedibb szögedi.
Gyakran jártam a múzeumba, ahol „Szöged” történetét láthattam képeken, s ember nagyságú bábokat szögedi, Szöged környéki népviseletben.
2000-ben egy emlékestre készültek az újszegedi, Bálint Sándor nevét viselő Művelődési Házban. Engem kértek fel, hogy a Bagoly Tv számára készítsek felvételt, de utolsó pillanatban átpasszoltam kollégámnak, aki tudvalevő, jobb felvételeket tudott készíteni, mint én, hiszen akkor én még csak barátkoztam a kamerával. Így legalább nézőnek ülhettem be a terembe. Kortársai sorra emlékeztek meg róla, de leginkább ifj. Lele Józsi bácsi emlékezése fogott meg: aki kisfiúként sokat bóklászott a múzeum környékén. Bálint Sándor bácsi éppen felfelé ment a múzeum lépcsőjén, amikor megpillantotta a Józsi gyereket.
- Osztán vótá-e má bent ? – kérdezte. Józsi bácsi csak vállat vont -, még nem.
- Osztán akarsz e begyünni? –
- Ühüm – vágta rá Józsi bácsi, az akkor még kis srác. Be is vitte a múzeumba, s mindent töviről hegyire megmutatott neki. Talán azért lett Józsi bácsi is néprajz tudós, nem tudom, a tény az, hogy szép volt az emlékműsor. Annál is inkább, mert eredeti film és hangfelvételről hallottam őt beszélni, ízes tájszólással, eredeti ő-zéssel. S bemutatta a település tanyavilágát, a halászok, pákászok vízi életét. S a parasztok, iparosok hétköznapjait, ünnepeit.
Bár én életben nem ismertem Sándor Bácsit, mégis az emlékezésből, a történetekből olyan volt, mintha mindig is ismertem volna.
Évek teltek el, s igazán akkor bukkant föl megint emlékezetemben személye, amikor éppen le akarták bontani az alsóvárosi Pálfy utcai szülőházát. Nyakamba vettem a kamerát, s elindultam, hogy legalább megörökítsem ennek a nagyszerű embernek a szülőhelyét, aki minden bizonnyal megérdemelné, hogy a város megvásárolja, s emlékmúzeummá alakítsa át ezt a még ma is jó állapotban lévő szülőházát.
De a város mást akart, nem kellett neki az érték, inkább eladta egy építési vállalkozónak, aki azóta több emeletes lakóházat épített rá, s bizony nem potom pénzért árulta!
Aztán egy temetés alkalmával az alsóvárosi temetőben járva, megtaláltam sírját is. Legalább ez szépen gondozott – hagytam jóvá, de sehogyan sem hagyott nyugodni az az érzés, hogy akinek annyit köszönhet a város, azzal ilyen mostohán bánjon.
De még mást is láttam Alsóvároson, a Napsugaras házakat. Ezek egyediek, ilyet sehol, de sehol nem láttam még.
Aztán a véletlen úgy hozta, hogy kaptam egy könyvet, amelyet ő írt, címe:
A Szegedi Nép… belefeledkeztem az olvasásába. A Tisza- Maros vízi, vidéki életet írja le, s tőle tudtam meg, hogy a Szeged magyar szó, mert az itt letelepedett emberek nem találtak olyan magyar szót, ami névadó lehetett volna, így ők maguk adták Szegednek ezt a nevet.
Szegedet már István király korában ismerték a marosi sóhajózási lehetőségéről, s a vízen való szállítás lehetőséget, s munkát adott e kis város népének. 1246 táján IV. Béla emeli városi rangra Szegedet, mely város három szigetre épült: az ősi Alsziget, a mai Alsóváros, a Felszeged, a mai Felsőváros, és a Vár a palánkkal.
Mindebből mára nekem csak a Palánk nevű cukrászda, fagyizó jelent valamit. A Várhoz, mely máshol valami magaslaton épült, itt inkább lefele kell menni, s ha látjuk a Rondella maradványát, az is egészen lent, azaz a víz mellet van. Tudjuk Szeged az egyik mélyebb pontja az országnak.
E könyvben írja le, hogy a török, délszláv, raguzai latin népek vándoroltak be Szegedre.
Bálint Sándor szobra az Alsóvárosi templom előtti téren van, mely templom tövében temették el Dózsa György fejét. A régi Hungáriával szemben, a mai Dózsa György utca és Arany János utca sarkán emléktábla is utal arra, hogy Dózsa Györgynek valamilyen köze volt Szegedhez.
A Boszorkányszigetről pedig senki sem gondolja, hogy valóban a boszorkányégetések színhelye volt. Pedig erről is legendák terjengnek, melyeknek bizony volt alapja. Szerencsére Mária Terézia véget vetett ennek.
A dohánytermesztést pedig a későbbi időkben felváltja a paprikatermesztés, mely mára igazi hírességgé vált Szegeden, s a hagyomány szerint szeptember első hétvégéjén úgynevezett paprika napokat rendeznek, de erről majd későbben írok.
Rókus városrész neve a XVIII. sz. pestisjárványairól maradt meg.
Újszeged pedig már egy másvilág, ahol a marosi árterületen mezőgazdaság, kertészet indul, s ezekhez csatlakoznak a szőregiek is, akiknél mára már dívik a rózsatermesztés. Ebben az évben éppen a 8. Rózsafesztivált tartották meg.
S nem különb Tápé sem, ahol ismét fellendült a gyékényfonás. Az idei tarhonyafesztivál alkalmával készítettem riportot Török Gizellával, aki a hagyományőrzés nagymestere, művésze, több díj birtokosa. De említhetném Szalkai János hagyományőrzőt, vagy Simoncsics Jánost, akik a néptánc, egyéb tápai szokások hagyományait viszik tovább, mint Sándor bácsi utódai.
Ha feltámadna Bálint Sándor bácsi, bizony nem ismerne e városra, mely napjainkban igencsak szépül. A Kárász utca köszöntő szobrai, a belváros dísz- és szökőkutjai, az idegenforgalom, mind, mind megváltoztatta a hajdani város arculatát.
De a neves néprajzkutató emléke, keze munkája itt maradt. Kedves Bálint Sándor mindent köszönünk. S erre gondolunk minden évben május 21-én, Szeged napján.
Kép: Bálint Sándor a kép jobb oldalán (Szegedi.ertekek.hu)