A tőserdei holtág vidám napsütésben szikrázik. Horgászok, kenusok látogatják… éjjel, nappal.

Most reggel az erdei iskola táborozóival indultunk útra, hogy egy kenutúrát tegyünk. Bár felhős az ég, de kellemes nyáriasan hűvös az idő.

A Holtág egyik öblében apró „tavirózsák” bontogatják szirmaikat.

A vízen csíbor, vizibolha és molnárka cikázik. A levelek élvezik, hogy szemerkél az eső.

A narancssárga mentőmellények jól mutatnak a szürke ködös víz fölött. A víz visszatükrözi a part melletti világot. Száraz félbetört vastag fatörzsek állnak mozdulatlanul, mintha faragott szobrok lennének - igen faragott szobrok, az idő, s a vihar faragta.

A kenuk elindulnak, két felnőtt négy gyerekkel eveznek, majd a Holtág kanyarulatában eltűnnek.

Az eső egyre nagyobb szemekben esik. A vadkacsák hangos hápogással totyognak a partra, meg sem ijedve a parton álló gyerekseregtől..

Kissé odébb a szemerkélő eső ellenére egy nagyapa az unokájával horgászik, a gyerek büszkén mutatja az alig egy arasznyi apróhalat, melyet ő fogott. Megnézem büszkeségét, dicsérem, miközben a gyerek rám rivall: vigyázz, mert a törpeharcsa harap!

Meghátrálok, majd mosolyogva elköszönök. Az eső meggondolta magát, és most már elég erősen lehel a nyakunkba. Fedél után nézünk, a vízen lévő kenu pedig a híd alatt talál menedéket, s egyszer csak eláll az eső.

Másnap reggel a parkban játszunk. A kicsik feladatokat kapnak, olyanokat, amin még magam is töröm a fejem, de megoldják. Ha pl. egy diónál nagyobb tárgyat kell keresni, a kislány megáll a nyári orgona előtt, igen, valóban a szép lila virágja nagyobb egy diónál. Egy másik feladatban keresni kell olyat, ami mozog. Rövidesen megjelenik a gyerek, egy békagyerekkel a tenyerén, hogy hol találta, nem tudom…

Este tábortűz, szalonnasütés.

Kép: Pixabay.com