Alig aludtam az éjjel, és mint mindig, most is korán ébresztettek szárnyas barátaim. Egész nyáron ezt csinálták. Egy gerlepár fészkel az egyik fámon a kertben, s már öt órakor elkezdik burukkolásukat. Kinézek az ablakon. A felső ágon az „asszony” ül, s lefele felesel gerle uramnak, de egészen komolyan, nagy hangerővel. Biztosan nem hozta még meg a reggelihez valókat. Gerle uram sem hagyja magát, ő is replikázik, mert mit képzel őasszonysága, hogy őt ugráltatja, akarom mondani, repteti.

Szó szót követ, már burukokkolás formájában, majd szokás szerint az ablakpárkányra repülnek, befele nézve folytatják, mintha azt mondanák: kelj már fel, te hétalvó! Miközben a szúnyoghálót csipkedik. Azt hiszem, tavaszra újat kell venni. Ezt most nem a Nap égette, hanem ők lyuggatták ki. Nem véletlen. Látom, valamit szednek róla.

Amikor elrepülnek, persze, köszönés nélkül, odamegyek, megnézem, hát mit látok, mindenféle bogártetem belesüllyedve a szúnyogháló apró lyukacskáiba.

Ezért volt a nagy lárma, veszekedés, térek napirendre a dolog felett.

Aztán csend lett.

Bizony, elmúlt már szeptember nyolcadika, amit amúgy fecskehajtó kisasszony napjának is neveznek, mert a villanydróton ilyenkor gyűlnek a fecskék, hogy nagy útra keljenek. Sajnálom, hogy már elmentek, mert az ő csivitelésüket szívesen hallgattam.

Gondolom, még korán van, ma amúgy sem megyek sehova, visszaalszom egy félórára. De nem…verébbanda rajcsúrozik a hatalmas tuján. Szinte nem látni, milyen zöld ez az árva egyedülálló óriástujám, mert minden pici ágán ül egy szürke csacsogó, rikácsoló, vagy nem is tudom, milyen hangot hallató veréb. Mért pont itt kell nekik a reggeli zsinatot tartani!

Miután kimérgelődtem magam, megfordulok a másik oldalamra. Ekkor már nem madárhangok tartanak ébren, hanem egy traktor jön a dűlőúton. Vetni megy a szomszéd földekre, ismervén a régi hagyományt: Szentmihálko má födbe kerüljön a mag….előtte való nap ki kell tenni a szabadba, hogy az Úr Isten megszentelje, akkor lesz jó a termés.

No, abban nincs is hiány, ha ezen múlik jövő évi kenyerünk.

Ám még mindig nem akarok felkelni, hiszen ez a nap az asszonyoknak dologtiltó nap volt. Élnék is ezzel a joggal. De nem lehet. A szomszéd nálam is korábban ébredt, veri a diót, amúgy istenigazábúl, ahogy mondani szokták. Felélénkül Nagy László Dióverés című verse: Sárgul az árva diófa zöld terebélye…

Áll a diófa, és érett
kincsei válnak tőle
szellő ha bántja az ágat,
buknak a földre.
Szaporább kopogás, csörgés
támad, ha jön az ember,
s bottal az ágak bogára
boldogan ráver.

És itt a reggel. Gőzölgő kávém mellett csak azt értékelem, hogy ezt a napot is megérte…