„Addig menj haza, míg hazavárnak” - Feinek György

Szombat. A kora délutáni busszal indulok haza.

A kapunkba érve furcsa érzésem támad. Anyám nem jön elém, még a kutya sem ugat, ahogy szokott mikor megfordítom a kulcsot a zárban.

De aggodalomra semmi ok. Anyám kakast pucol a kiskonyhában.

- A holnapi ebédhez -, mondja, s látom, mennyire örül, hogy itt vagyok, s azon sopánkodik, már megint drága virágot vettem. Győzködöm, nem is volt olyan drága…

Beszélgetünk egy keveset, majd hozzáfogok a szokásos takarításhoz, ami már koromnál fogva nekem is nehéz. Óriási szőnyeg a nappali közepén. Kivonszolom a porolóhoz…

Lassan Ő is kész a kopasztással, én is a takarítással…

Leülünk és beszélgetünk. Újságolom, belekezdtem életrajzi regényem írásába, s kellene néhány kép a múltból, a gyerekkoromból, hogy hiteles legyen.

Előkeressük az albumokat, még a nagymama gyűjteménye is előkerül.

Leülünk a frissen kiporolt szőnyegre, és lapozgatunk, emlékezünk. Jókat nevetünk kiskori képeimen. Számba vesszük a képen lévőkön már hányan nincsenek velük…

Milyen jó, hogy még itt vagyunk, egymásnak…

S azokra gondolok, akik már nem köszönthetik virággal az édesanyjukat, akiknek csak annyi jut, hogy mécsest gyújtsanak anyák napján. Egy könny gördül el arcomon. Belegondolok, Ő még meddig lesz velem?

Hogy ne lássa könnyem, kimegyek az előszobába virágokat locsolni.

Ő 86 évesen a kertbe csoszog, s leszedi nekem a kedvenc virágokat, a most nyíló korai sárga rózsákat…az asztalra teszi a legszebb vázába…és újra beszélgetünk..

A vasárnapi ebéd kakaspörkölt…s az asztalon a sárga rózsa… 

Kép: Az előkerült 5. osztályos fotóm