Mindennek az az átkozott áramszünet az oka. És éppen szombaton este, amikor lenne időm tv-t nézni, ne adj Isten vasalni, vagy éppen csak keresztrejtvényt fejteni.

A szél kegyetlenül fújt, mint később megtudtam, száz kilométeres sebességgel…jó, hogy nem írta fel a rendőr, lakott területen így száguldani!

De korántsem ilyen vicces, mert hogy elment az áram, hát gyertya után kotortam, már szürkület vett körül. A lakásban csak sziluetteket láttam, néha nekimentem egy - egy bútornak, a kék foltok még ma is látszanak.

Aztán megtaláltam a karácsonyfás dobozban, ami még megmaradt évekkel azelőttről egy fenyőfa dísz mellett. Sohasem használok gyertyát a fenyőfákon, mert a gyerekeim, unokáim a fényfüzért részesítik előnyben. Na, most egy kicsit nosztalgiázok. Meggyújtottam a gyertyát, és ültem a fotelban, néztem magam elé, s egészen mókásnak tűntek a lángok által mozgó árnyak, hol nagyobbak, hol kisebbek voltak, ahogyan árnytáncot jártak a falon. Felálltam, és elbotorkáltam egy pohár vízért. Alakom szörnyre emlékeztetett a halvány fénytől alkotott árnyban - néha magam is annak tartom magam- lehet hogy mások is? Mit lehet csinálni sötétben? Gondolkoztam, mi gyerekkorunkban mit csináltunk. Beszélgettünk, énekeltünk, imádkoztunk…

De most, most kivel beszélgessek, egyedül vagyok. Magamban? Igaz azt mondjak, jó ember önmagával is szóba áll, de azért mit mondjak magamnak?

Énekeljek? Olyan hangom van, hogy ha visszajönne az áram, újra elmenekülne, úgy megijedne.

Aztán úgy döntöttem, imába kezdek, a szokásos esti imám után lesz időm, hogy áramért imádkozzam. De hiábavaló ima volt, nem talált meghallgatásra. Továbbra is sötétben való gubbasztásra vagyok ítélve.

Már attól féltem olyan sokáig ülök a fotelben, hogy egészen fotelalakom lesz, akkor pedig hogy léphetek ki az utcára, főleg, ha már világos lesz. De a reggelt sem várhatom meg így.

Jó lenne aludni. Igen, de olyan rossz alvó vagyok, hogy este hét órakor még sohasem aludtam el. Mit csinálhatnék? Megfürdök. A fürdőszoba polcain, s a falon hatalmas árnyak vetődtek a gyertyalángjától. Milyen hangulatos is, eztán csak gyertyafénynél fogok fürödni, olcsóbb, mint az áram… Majd gyertyafénynél megkerestem egy zseblámpát, valamennyire élt még benne az elem, ami nem éppen Duracell, de valameddig megteszi. Miközben kutattam, forgolódtam a kezemben a gyertyával, beugrott a gyertyafénykeringő boldog dallama, először halkan dúdolgattam, majd egyre hangosabban. Fellépve a lépcső első, második…sokadik fokára, mintha egy színpad lenne…aztán felértem, képzeletemben zúgott a taps, s kislány voltam újra, mert gyerekkoromban sokat játszottunk színházasdit.

A paplan melegében már-már azt hittem, rögtön elalszom, és reggel meglátjuk, visszajött-e az áram, de nem jött álom manó, kinn is sötét volt, az utcai lámpák sem világítottak, a holdat felhők takarták el. Aztán bekapcsoltam a zseblámpát. Fénye a gyertyalánghoz képest fényárnak tűnt. Elővettem az éjjeliszekrényen lévő könyvem, s olvasni kezdtem.

Anyám jutott eszembe, hogy megdorgált, amikor alvás helyett, suttyomban zseblámpával olvastam a paplan alatt…nosztalgiázásom közben egy könnycsepp hullt a párnámra, milyen jó is volt gyereknek lenni, nem volt IINTERNET, mobiltelefon, magnó, lemezek…hogy is tudtunk 60 évig meglenni ezek nélkül?...Most végiggondolva, nem is tudjuk, milyen gazdagok vagyunk…s mindennek az az átkozott áramszünet az oka.

Kép: Fortepan 41648 (részlet) / Évszám: 1935 / Adományozó: Csermely Károly