Amikor ifjan és feltűnően zöldfülekkel bevonultam a seregbe, még lövésem sem volt, hogy olyan dolgot tanulok majd, ami nagyon fog tetszeni. A köszöntést: erőt, egészséget!

Jó, persze, hallottam már bevonulás előtt is, de sosem gondolkodtam el rajta. A seregben viszont bőven jutott idő filozofálgatásra. A folyosó felmosása közben… Mert kérem, ott dúl a higiéniai mánia! Mi, újoncok, szaknyelven szólva kopaszok folyton takarítottunk. Két okból: egyrészt, hogy tisztaság legyen, másrészt, hogy elfoglalják valamivel a legénységi állományt: ne sírjon a mamáka után.

Mert nem voltunk olyan kemény fickók, mint ahogy manapság kortársaim szeretnek visszaemlékezni. Nekem speciel tátva maradt a szám, mikor kiderült, hogy a szakaszuk több, mint fele nem tud kötélre mászni. Beismerem, előnyösebb helyzetből indultam, sportoltam, már kis srác koromban sportiskolába jártam.

Azért én is megjártam…

Hajdan, a suliban testnevelő tanárom úgy tájékoztatott, hogy kötélmászásnál csak az egészen kis leányok, valamint az aggok házából szökött, végelgyengülésben szenvedők használják a lábukat is. Mit minden okos szóra fogékony gyermek ezt el is hittem neki.

Mikor tovább adtam ezeket az információkat a kiképzőnknek, azzal hálálta meg meg, hogy leparancsolt a kötélről és vezényelt néhány kör futást. Aminek, mint képzett középtávfutó, őszintén örültem. Legalább nem kényelmesedek el… Megriadtam ugyanis néhány pocakosabb „öregkatona” láttán.

A futás jó volt, de sok minden nem tetszett. Leginkább a bezártsággal akadt mindenféle bajom. Ifjú és csavargásra hajlamos polgárként kimondottan irritált, hogy nem mehetek, amerre a kedvem tartja

Azóta eltelt majd negyven év és tessék! Megint olyan helyzetbe kerültem, kerültünk, mikor nem érdemes csak úgy elmászkálni mindenfelé. Lehetni, ugyan lehet… A seregből is lehetett… Csak nem volt érdemes.

Ma is ki lehet járni. Bárhová, bármerre. Csak nem érdemes. Mert ezúttal nem csupán egy kis helyben járást - így hívták az időszakot, mikor valamely okból nem mehettünk kimenőre -, pár nap fogdát kockáztat a dolgozó.

Ha magával, a maga egészségével nem is nagyon törődik – megesik az ilyen, én se rágódok naphosszat azon, mennyire meszesedik az agyam -, de a szeretteire, az ő egészségükre azért gondolhatna. Mert ha elmászkál, ki tudja, mit hurcol haza. Érdemes kockáztatni? Ki venné a lelkére, hogy ő fertőzte meg a szeretteit? Nem hiszem, hogy sok ilyen akadna.

Mára új értelmet nyert a régi köszöntés, melyet már évtizedek óta csak tréfából használtam néha-néha.

Erőt, egészséget!

Ezt kívánom mindenkinek.

Meg persze sok türelmet és rengeteg józan észt. Szükségünk van rá. 

Kép: 1982. Fel- (vagy le-) szerelő honvéd egy magyar laktanyában. / Adományozó: Mujzer Péter / Fortepan 73533