Október volt, a nap ereje még elég volt ahhoz, hogy ne fázzunk, de kevés volt, hogy a napon sütkérezzünk. Akkor vettem észre a keresztlécen ülő kis baglyot, amint félénken kapkodva fejét próbált megbarátkozni azzal a helyzettel, hogy emberek mozognak körülötte.

Aztán később megszokta, s már nem zavarta, ha az udvarban tettünk-vettünk, néha felnéztünk rá, később már beszéltünk is hozzá. Ő a maga módján válaszolt, legtöbbször úgy, hogy pislogott néhányat, aztán a távolba révedt, mintha nem is érdekelné tovább, hogy mit csinálunk. Csak akkor repült el, ha kamerát, vagy fényképezőgépet vettem a kezembe.

Hosszú időnek kellett eltelnie, mire le tudtam úgy fotózni, hogy akkor is gyönyörködhessek benne, amikor nincs az eresz alatt. Éjszaka hallottam érdekes kuvikoló hangját, s mivel tudtam, hogy ő az, nem ijedtem meg.

Egész télen őrizte a házunkat, és megnyugtató volt, ha éjszaka hallottam a hangját. Aztán tavasszal leköltözött a Tisza árterébe, talán családot alapított? Ám télire biztosan tudom, újra őrzi majd a házunkat.

 Fotó: a szerző