Március 24. a szeretet napja. Nem hivatalos világnap, amennyire tudom csak egyetlen esetben tartották meg a történelem során a szeretet napját (angolul: Love Day) 1458. március 24-én, Angliában a rózsák háborújában szemben álló felek, hogy békülést mutassanak.

De mi is volt az a "Rózsák háborúja"?

„A rózsák háborúja a középkori Anglia több mint három évtizeden át tartó, dinasztikus felhangú összecsapás-sorozata volt, amelyben két nagy főúri párt, a Lancasterek és a Yorkok vetélkedtek a kormányzat irányításáért. Mindkét nagy tábor vezetői a Plantagenêt-dinasztia leszármazottjai voltak, így több-kevesebb jogot formálhattak a koronára. A feudális Anglia utolsó évszázadát meghatározó hadakozás a résztvevők jelképei közé tartozó fehér és vörös rózsáról kapta nevét.

A harc nem zavarta meg az ország gazdaságát, nem okozott hosszú válságot, a William Shakespeare tragédiái által festett képpel szemben nem járt hatalmas pusztítással és a csatákban elesettek száma nem volt jelentős. A harcoló felek kifejezetten kímélték a közembereket. A nemesek nem azért indultak háborúba a közkeletű shakespeare-i képpel szemben, mert vérszomjas őrültek voltak – ahogy Warwick kiált fel a VI. Henrikben: „Részegedjen hát vérünktől a föld” –, hanem azért, mert nem találtak más megoldást a politikai állapotok megváltoztatására.”

Eddig a történelmi kanyar és az „ismeretterjesztés”.

A szeretet napja – remekül hangzik.

A szeretet sok mindent megold. Ha szeretek valakit, nem fogom bántani, ha gondba, bajba kerül, igyekszem segíteni rajta. A legtöbben így teszünk.

Természetesen nem lehet mindenkit szeretni. A nagy világvallásokban emlegetnek ugyan ilyesmit, de az ember már csak olyan, hogy koronként a falra mászik a fafej főnöktől, a balfék beosztottól, a szurkálódó szomszédtól.

Ezeket szeretni?

Amikor még a saját családtagjainkat se tudjuk mindig? Ismerek olyan családi viszályokat, melyek évtizedek óta tartanak, és kizárólag azért jönnek össze időnként, nagyobb ünnepeken a felek, hogy még jobban összevesszenek. Sose értettem, ez miért jó nekik, de ha élvezik, felőlem… Csak ne nekem kelljen szétválasztani őket.

„A szeretet himnusza.
Szóljak bár emberek vagy angyalok nyelvén,
ha szeretet nincs bennem,
csak zengő érc vagyok, vagy pengő cimbalom.
Legyen bár prófétáló tehetségem,
ismerjem az összes titkokat és minden tudományt, legyen akkora hitem, hogy hegyeket mozgassak,
ha szeretet nincs bennem, mit sem érek.” - írta Pál apostol korintusiaknak szóló első levelében.

És mielőtt valaki még elhúzná a száját: ha figyelmesen elolvassa, láthatja, hogy ez nem valami „szenteskedő szöveg” – ahogy ateista barátaink a bibliai idézeteket szokták emlegetni.

Tudom nehéz szeretni. Legalábbis az olyan gyarló hétköznapi embereknek, amilyen én is vagyok. Lehet, hogy ment a szenteknek, no, de nekem? De ha már szeretni nem tudom minden embertársam – mert nem tudom -, legalább egy kis tisztelet és türelem legyen. Hogy elviseljem őket és ők elviseljenek engem.

Hogy elviseljük ezt a „nem szeretem” helyzetet, amelyben most élünk.

Forrás: Wikipédia