Ezt a történetet Nagybátyám mesélte, s úgy adom közre, ahogyan tőle hallottam. Megtörtént eset, abból a régi világból, amikor a cselédek és a béresek nem a gazda házában aludtak.

A mi Andrásunk is egyszerű béres legény volt, s az istállóban, a jószágok mellett aludt. Szorgalmas, jóra való embernek ismerték, olyannak, aki még a pohár fenekére sem néz.

De más bűne volt szegénynek, de nagyon nagy bűne…az ördög bibliáját forgatta, s éjszakáról éjszakára kártyázott…nappal viszont nem bírt ébren lenni, leesett a kocsiról, kiesett kezéből a villa, szóval nem végezte úgy a dolgát, mint annak előtte…

Tudomására is jutott a dolog a gazdának, aki éktelen haragra gerjedt, s mivel amúgy jó fiúnak ismerte, nem akarta ...

Bizony mondom néktek, akkoriban a történelem hajnalán, még voltak trafikok. És ne vágjatok közbe, fiatal barátaim, hogy azok még most is vannak, mert nincsenek. A mai dohányboltok annyiban különböznek a hajdani trafikoktól, mint mondjuk én Shakespeare-től. Ő is összefirkált mindenféle dolgokat meg én is, de ha jobban megnézzük, igencsak neki áll a zászló.

A régi trafikok fő ismérve az volt, hogy mindent lehetett bennük kapni, a sastolltól a malomkőig bezáróan. Bizonyos legendák szerint, némelyik trafik még Molotov-koktélokat (v.ö.: benzines palack) is árult, egy régi, lövöldözéssel járó „utcabál” alkalmával.

Szerencsésnek tartom magam, hogy gyerekkoromban az utcánkban volt egy amolyan igazi, régivágású trafik. A Csiky ...

Az albérletből végre új lakásba költöztünk, vadonatújba. Reméltük, itt minden jobb lesz, és ami fontos: megszabadultunk a csótányoktól.

Örültünk mindennek, és kezdtünk szépen berendezkedni.

Ám egy szomorú őszi napon itt is megjelentek azok a rusnya, vörös bogarak, a csótányok.

Hiába takarítottunk állandóan, súroltunk, hypóztunk mindent, nem törődtek a tisztasággal, s minden „Piff-Paff” és „Puff” csótányirtóra fittyet hányva velünk voltak éjjel és nappal, jóban és rosszban. Ott nyüzsögtek mindenütt, amerre mi voltunk.

Utoljára az állatkertben láttam ennyi csótányt egy rakáson, de azok valahogy szebbek, nemesebbek voltak, amolyan Madeira csótányok, és csak üvegen belül mászkáltak.

Éjszakánként nem ...

Drága feleim! Hátulgombolós és ifjonc koromban ez volt a szórakozás egyik netovábbja! Legalábbis az olyan film és moziőrültek számára, amilyenek mi voltunk. Híre-hamva nem volt még a mai több termes multiplexeknek, a leosztás kábé így nézett ki: egy mozi, egy terem, egy film. Na, jó, a délelőtt és délután is játszókban két film, egy délelőttre és egy délutánra. És micsoda filmek!

Az orosz partizánfilmektől. a román történelmi kalandfilmeken keresztül (Így utólag bevallom: nekem piszkosul tetszett anno a Dákok című „történelmi” filmeposz, és gőzöm se volt róla, hogy éppen a dáko-román elméletet népszerűsítik bele a világba.), az NDK indiánfilmeken át, a nyugati filmekig. Csak azért veszem egy kalap alá az egész ...

Ha NDK indiánfilmek, akkor Gojko Mitić. És egy mondat mindjárt két dolog, amit muszáj elmagyarázni. Egyrész, hajdanában, danában a mohácsi vész után, de még a 21. század előtt Németország két részre volt osztva. Volt egyrészt, a fúj csúnya kapitalista Német Szövetségi Köztársaság, meg szép, baráti szocialista Német Demokratikus Köztársaság. A többi már politika meg törtélem, ha valakit érdekel, nézzen utána.

Nem tudom honnan támadt a derék keletnémeteknek az az ötletük, hogy indiánfilmekkel szórakoztassák a nagyérdeműt – tán a német hagyományok folytán, úgyis, mint: Karl May – Winnetou, Liselotte Welskopf-Henrich – A Nagy Medve fiai -, de megtették. Íróik, történeteik voltak hozzá, miért ne forgattak volna echte ...

Kilencvenhárom éves nagyanyám hozzánk költözött. Már nagyon gyengének érezte magát. Összeszedte kis holmiját. A költözködésnél lányom is segített.

- Mama, ezt ne add oda senkinek, olyan szép, mint Aladdin csodalámpája! – mondta, amikor felfedezett egy öreg petróleumlámpát. Nem sejtette, hogy a lámpa láttán nekem is gyorsabban ver a szívem. Nekem nem a mesét, hanem gyermekkoromat idézte fel. Nyári estéken ezt gyújtotta meg nagyanyó a verandán. Csodaszépen kifényesítette mindig.

Ha jól emlékszem, úgy negyven éve, karácsony előtt megjelent nálunk a tanító:

- Baj van a gyerekkel – mondta -, nem megy neki az olvasás.

Anyám a vacsoránál mesélte apámnak, s arra határozták magukat, hogy többet kell ezután foglalkozni ...

Vala peniglen a történelem homályában az embernek egy elgondolása, miszerint a tej tétessék zacskóba. Az ember beletevé és látá, hogy ez jó…

Azért annyira nem mindig volt jó. Mert a zacskó bizony néha könnyen kiszakadt. És akkor a szállításra használ műanyagláda szép lassan megtelt tejjel, aminek a tetején helyes kis zacskók úszkáltak. A zacskó másutt is szakadhatott. Például egyszer egy ismerős Hölggyel – vesd össze: osztálytársnő – esett meg, hogy a közértben a reggelire vásárolt kakaóját az iskolatáskájába tette, a könyvek és füzetek mellé, azzal a sanda szándékkal, hogy majd a nagyszünetben elfogyasztja. Nos, nem fogyasztotta. Ugyanis az a fránya zacskó úgy döntött: ő bizony kiszakad, ha a fene fenét eszik is!

Az egész úttörőmozgalom célja elvileg az volt, hogy a gyerekeket "a haza és a párt iránti szeretetre és hűségre, proletár nemzetköziségre" nevelje. Állítom, mi ebből nem sokat vettünk észre… Vagy a nevelőink nem voltak a topon, vagy mi voltunk nevelhetetlenek.

Az iskolai ünnepségeket, amikor úttörő egyenruhában kellett megjelenni, többnyire utáltuk, de nincs ez másképp ma se – látszik a gyerekeken -, pedig hol van már az úttörőmozgalom.

Viszont a kirándulások… A táborozások nagyon klasszak voltak. Emlékszem, olyan tizenkét éves lehettem, mikor először voltam úttörőtáborban. Már előzőleg is nyaraltam a szüleim nélkül (lásd: SZOT üdülő), de ez sokkal jobb buli volt. Kezdjük mindjárt ott, hogy iskolai tábor volt, ...