2017. jún 12.

A csótány

írta: Kurunczi Mária
A csótány

image1.jpg

Az albérletből végre új lakásba költöztünk, vadonatújba. Reméltük, itt minden jobb lesz, és ami fontos: megszabadultunk a csótányoktól.

Örültünk mindennek, és kezdtünk szépen berendezkedni.

Ám egy szomorú őszi napon itt is megjelentek azok a rusnya, vörös bogarak, a csótányok.

Hiába takarítottunk állandóan, súroltunk, hypóztunk mindent, nem törődtek a tisztasággal, s minden „Piff-Paff” és „Puff” csótányirtóra fittyet hányva velünk voltak éjjel és nappal, jóban és rosszban. Ott nyüzsögtek mindenütt, amerre mi voltunk.

Utoljára az állatkertben láttam ennyi csótányt egy rakáson, de azok valahogy szebbek, nemesebbek voltak, amolyan Madeira csótányok, és csak üvegen belül mászkáltak.

Éjszakánként nem tudtunk aludni. Ha felkapcsoltuk a villanyt, csak csapni kellet egyet jobbra, egyet balra néha pedig a papuccsal vertük fejbe őket. Már bevezettük a „Ki csap többet?” – mozgalmat…

De megsokalltam ezt az állapotot, és kerestem egy Aprórágcsáló- és rovarirtó embert.

Jött is pontosan, ahogy meg volt beszélve. Szépen körbefújta a lakást, s ahogy pár nap múlva feltakarítottuk a felfordult példányokat, megnyugodtunk.

- Hurrá! Megmenekültünk! Nincs több bogár, nincs több álmatlan éjszaka, ahol csapkodni kell.

Azért még néha-néha biztos, ami biztos alapon kiosontunk éjszakánként a konyhába, mellékhelyiségekbe, ellenőrizendő, hogy nem szemtelenkedett elő néhány megmaradt példány. De semmi. Megnyugodtunk.

Közöltem családommal, most már csótányt csak az állatkertben láthatnak, vagy egy-egy megrögzött bogárgyűjtőnél, ha éppen arra támad kedvük.

Boldogan éltünk, illetve éltünk volna, ha néhány hét múlva nem röhög a szemembe egy hatalmas példány.

Valahogy csak kibírta a gázosítást, s hatalmas tappancsaival jött felém, vigyorogva haladt el előttem, mintegy tüntető…

Utána vetettem magam, de oly ügyesen tűnt el a fiókban, hogy nem tudtam elkapni. Erre kirántottam a fiókot, s megindult a nagy vadászat. Kanalak, kések csörömpöltek, de ő csak szaladt tovább, néha meg-megállt, visszanézett, kifújta magát, aztán uzsgyi, rohant tovább. A konyhaszekrénybe menekült. A felső polcon bújt el a poharak között, ahol biztosan tudta, körbe karikázhat akár a csészék körül is. Volt esze, mert biztos volt benne, annál jobban sajnálom a kristálypoharakat és a herendi porcelán csészéket, minthogy véletlenül leverjem vadászat közben. Ám én nem tágítottam. Kipakoltam mindent sorban, de csak nem bírtam elkapni, a kamra felé vette az irányt. Ekkor már megszállottan vetettem utána magam. A dzsungel most kutyafüle volt a lakásunkhoz képest. Én nem, de csótányunk egészen jól eligazodott benne.

Délre már az egész ház fel volt borítva, nem érdekelt senki és semmi, csak a csótányt akartam elkapni…

…arra még emlékszem, hogy jött a mentő…

Most itt ülök az idegosztály nyugodt szobájának csendjében, és egyre számolom a falakon felkapaszkodó csótányokat.

Olyanok, mint az az egy otthon, de ezek jobbak, mert nem szaladnak el előlem. Sorban csapom le őket, s jutalmul minden századik után kapok egy injekciót, ezután gyorsan elalszom, s azt álmodom, csótányokat kergetek egy nagy-nagy réten, s nem bántjuk egymást…boldogan élünk…és szépen süt a nap…

(A bejegyzéshez tartozó kép csak illusztráció!)

Fortepan 60653
Év: 1975
Orig: Krantz Károly

Szólj hozzá

Fősodor Curia