Az egész úttörőmozgalom célja elvileg az volt, hogy a gyerekeket "a haza és a párt iránti szeretetre és hűségre, proletár nemzetköziségre" nevelje. Állítom, mi ebből nem sokat vettünk észre… Vagy a nevelőink nem voltak a topon, vagy mi voltunk nevelhetetlenek.

Az iskolai ünnepségeket, amikor úttörő egyenruhában kellett megjelenni, többnyire utáltuk, de nincs ez másképp ma se – látszik a gyerekeken -, pedig hol van már az úttörőmozgalom.

Viszont a kirándulások… A táborozások nagyon klasszak voltak. Emlékszem, olyan tizenkét éves lehettem, mikor először voltam úttörőtáborban. Már előzőleg is nyaraltam a szüleim nélkül (lásd: SZOT üdülő), de ez sokkal jobb buli volt. Kezdjük mindjárt ott, hogy iskolai tábor volt, tehát nagyjából mindenkit ismertem. Az osztálytársaimmal, négyen laktunk egy akkora faházban, ami így visszagondolva, alig lehetett nagyobb egy kutyaólnál.

Voltak ugyan teljesen értelmetlennek tűnő programok - mindennap zászló fel- és levonás -, de más jelentősebb „ideológiai” töltetű marhaságra nem emlékszem. Kirándultunk, fociztunk, játszottunk. Volt számháború, meg jelmezverseny. A jelmezverseny győztesére máig emlékszem, magára tekert egy pokrócot, a derekát átkötötte egy madzaggal, mindehhez szandált viselt, azzal a felkiáltással, hogy ő egy középkori barát. Tényleg ötletes volt, még valami régi könyvet is szerzett és azzal hadonászott, hogy az a Biblia. Nem tolták le klerikális elhajlásért. Engem se, mikor vasárnap el akartam menni misére. (Akkoriban elszánt ministráns voltam.) Csak nem engedtek el… Nem okozott életre szóló lelki törést. Mint ahogy a fejem se lett tele kommunista propagandával.

A kisérő tanárok is jó fejek voltak, sokkal frankóbbak, mint a suliban tanítási idő alatt. És az ifivezetők… Most így utólag, tudom, KISZ-tagoknak kellett lenniük és marha elkötelezetten nevelniük minket mindenféle szocialista maszlagra, de ilyesmi fel sem merült. Teljesen normális tagok voltak, játszottak velünk, és ha az idegeikre mentünk, hát elküldtek a fenébe. Elvégre ők is fiatalok voltak és szintén nyaralni jöttek…

Épp abban az időben játszották a foci-világbajnokságot. Ez akkora eseménynek számított akkoriban, hogy megszervezték, hogy megnézhessük a falu kultúrházában a döntőt, mert táborban egy darab tévé sem volt… Ilyen kőkorszaki körülmények között senyvedtünk… Ez persze vicc volt, a bánatnak se hiányzott a tévé.

(Csak zárójelben: NSZK-Hollandia döntő volt. Mindenki a hollandoknak szurkolt, kivéve persze engem, aki juszt is a németeknek. Az, az örökös ellenzékieskedés… Egy sereg sráccal fogadtam – azóta se fogadok soha – egy kólában, a németek győzelmére. És mit tesz Isten, a németek győztek kettő egyre. A nyereményeket nem hajtottam be, annyi kólát úgyse tudtam volna meginni. Azóta is a Nationalelfnek szurkolok, már ha nincsenek a környéken magyarok.)

Rengeteg élményünk volt. Máig emlékszem, hogy zuhant ki S. mellében egy késsel – a kés persze az inge alatti deszkába volt beleállítva - a faházunk ajtaján, mikor a többiek zászlóbevonásra gyülekeztek. Oltári balhé lett a dologból… Hogyan sikerült egyetlen elegáns törölköző suhintással bevernem egy ablakot. (Azóta egyszer sem sikerült, pedig többször is próbáltam.)  Hogyan kuncsorogtunk zsíroskenyeret a szakács néniktől, mert kevés volt a kaja. (Nekem azóta is kevés mindenhol, feltéve, ha nem svédasztalos megoldással van megoldva.)

Ja, és az egész buli fillérekbe került. A SZOT üdülők is. A szüleimet nem vetette fel a pénz akkoriban, de simán megengedhették maguknak, hogy elmenjek táborozni. Volt olyan nyár, hogy kétszer is… Nem tudom, mennyibe kerülne ma egy gyerek kétszer két hetes üdültetése. Aki ma csóró, az legfeljebb földvárra mehet deszkát árulni…

Ilyenkor szokott az a vád érni, hogy visszasírom a „komcsi” időket. Frászt! Csak kár volt a fürdővízzel együtt a gyereket is kiönteni az ablakon. A nagyfaterom cserkészvezető volt, gyerekként, kamaszként velük táborozott. Én az úttörőkkel. És a mai srácok?

Kép: Úttörőtábor

Fortepan 88154

Év: 1973

Orig: Urbán Tamás