Bizony mondom néktek, hajdanában a zene leginkább hanglemezen terjedt, mert nem volt internet, ahonnan le lehetett volna tölteni az mp3-makat. Legfeljebb a rádióból vehette fel a dolgozó magnószalagra, később kazettára kedvenc zeneszámait.

Már ha leadták azokat a rádióban… Mert szigorú műsorpolitika érvényesült akkoriban, kérem! Nem csak úgy ukk-mukk-fukk nyomatták azt, ami népszerű volt, hanem alaposan megválogatták. Szempontok szerint! Mert szempontok mindig voltak! Legfeljebb zene nem…

Ha az egyszerű halandó új zenékhez akart jutni, vagy felvette a haverok lemezeit, vagy vándorútra indult. Lemezt venni. A „hivatalos” hanglemezboltokban (az én időmben, 70-es évek vége, 80-asok eleje) 90 forintért árulták a magyar előadók magyar gyártmányú lemezeit, a külföldieket meg potom 190-ért. (Csak összehasonlításként, az ifjak kedvéért: egy koncertjegy egy menő zenekar szombati bulijába, a Budai Ifiparkba 20 forintba került, egy üveg sör meg 7 kőkemény ruppóba) A lemez nem volt olcsó mulatság… De legalább nem lehetett kapni. Mert a magyar hanglemezkiadásban (a monopolhelyzetben lévő Hanglemezgyárnál) „szempontok” érvényesültek a lemezkiadás terén.

A „szempontoknak” az égadta világon semmi közük nem volt a piaci igényekhez, bevételorientáltsághoz – tehát mind ahhoz, ami ma dominál - annál több a politikához. A derék, öreg komcsik meg annyit értettek az ifjúsági zenéhez, mint sülysápi levelibéka a svájci ciklotronhoz. De legyen elég ennyi a politikából…

Mit tehetett a dolgozó, ha frankó lemezhez akart jutni? Megvette a feketepiacon. Működött például Pesten, a Múzeum körúton egy Hanglemez antikvárium nevű hely. Na, ott mindenfélét lehetett kapni. Nem bent az üzletben, hanem kint előtte, meg a környező kapualjakban, a nepperektől. Persze ez tiltott dolog volt. Muris volt elnézni, hogy mikor arra tévedt egy rendőrjárőr, hány békésen álldogáló, kirakatot nézegető fickónak támadt hirtelen sürgős dolga másfelé…

Az árak meg… Na, azok csillagászatiak voltak. 200 forinttól indultak és a felső határ nagyjából a Hold táján leledzett. Emlékszem, cimborám a Boney M akkor igen népszerű diszkózenekar lemezét hatszázért vette meg. Mondjuk, ezért kicsit hülyének is néztük, mert a rockereknek a dizsi meg a Boney M vércikinek számított.

Meg ott voltak még a piacok, mint a poszthoz tartozó képen, ahol a külföldről így-úgy behozott (v.ö.: becsempészett) lemezekhez hozzá lehetett jutni. Szintén jó, borsos áron. Hja, kérem, nem volt könnyű a dolga a szocialista hiánygazdaságban egy zenerajongó ifjonc dolga!

Persze csodák is történtek. Emlékszem, úgy 77 karácsonya táján lehetett, hogy gyanútlanul befordulok a Skála Budapest Nagyáruház hanglemezosztályára és mit látok: a Pink Floyd akkor vadi friss lemezét, az Animals-t. Csak néztem, mint hal a szatyorban… Ezek meghülyültek! Ilyen lemezt, ilyen hamar behozni Magyarországra! Ahogy jobban megnéztem, láttam, hogy indiai nyomású bakelitkorongot tartok a kezemben. Na, ja, konstatáltam, nem adtak ezért egy centi keményvalutát se, valami barterüzletben szerezhették, mondjuk magyar gyártású szent tehén alkatrészekért cserébe.

A zenemű kiadást tekintve hülye egy kor volt az. Pont azt nem árulták a boltokban, amit az emberek szerettek volna. Azok viszont megkerítették máshonnan a „csillogó, fekete lemezeket” és nagyjából mindenki elégedett volt. A hatalom, mert jól kicenzúrázhatta magát, a polgár meg azt hallgatott, amit akart. Egyet ide, egyet oda és majdnem mindenki jól járt… A sittre vágott nepperek biztosan nem…

Kép: Miskolc, zsarnai piac

Fortepan 66832 (részlet)

Év: 1982

Orig: Magyar Rendőr (Mondom én: illegális volt a szatyros lemezimport, meg az árusítás! Még a piaci árusokra is gyanakodtak…)