Bizony mondom néktek feleim, valának akkoriban plakátok a falakon. Olykor annyi, hogy a falat már nem is lehetett látni. Ami kifejezetten előnyös volt abban az esetben, ha ronda volt a fal festése, vagy csak egyszerűen nem tetszett a szoba lakójának.

És teljesen mindegy volt, hogy a helyiséget leány avagy fiú lakja, mert képek voltak a falon. Ez így illett… Srácoknál külön kategóriát képeztek azok az egyedek, akik a mindenfelől összelopkodott táblákkal színesítették a szobájukat. Ez esetben majdnem tök mindegy volt a tábla felirata, a lényeg a léte volt. Kifejezte, milyen vagány csávó a ház ura, ha ilyet is mert csórni valahonnan.

A szobák plakátdíszeiről szólva, be kell ismernem, hogy sokkal inkább otthon vagyok a fiúszobák dekorációjában, mert sajnálatos módon sokkal több srácnál fordultam meg, mint leánynál. (Pedig ez utóbbit jobban szerettem volna…)

Sajnálatos módon, csak most jutott eszembe, micsoda zseniális csajozós duma lehetett volna:

- Megnézhetem a plakátjaidat a szobádban? Tudod szociológiai tanulmányt írok arról, milyen plakátokkal díszítik a szobáikat az ifjú hölgyek.

A legjobb ötletek mindig túl későn jutnak az eszembe… Tán akadt volna pár lány anno, akit meghatódva a tudományos érdeklődésemen, meghívott volna plakátnézőbe.

Tényleg érdekesek voltak a plakátok és a szinte előírásos „divatköröket” leszámítva egészen sokat elárultak a szoba lakójáról, lakóiról.

Csak az érdekesség kedvéért említem meg azt a szobát, ahol egy ismerősöm lakott a lánytestvérével. Akkurátusan megfelezték a lakótelepi panelt, jobban egy válóperi tárgyaláson se lehet. Még függönyt is felszereltek a közepére, ami gyakorlatilag sose volt elhúzva. Így a belépő rögtön láthatta: a helység egyik felében pedáns rend uralkodik, a másikban pedig iszonyatos kupleráj. A rendezett félen az ABBA lányok mosolyogtak a vendégre és Szűcs Judit meg a Neoton família. A kupiból kivilágított a Piramis, meg mindenféle rockbandák és rengeteg Mick Jagger.

Gondolom, a legtöbben úgy vélik a rendes rész volt a lányé. Egy frászt! Nála trehányabb és gyönyörűbb hölgyet keveset láttam, de legalább megveszett a szívdöglesztő Révész Sanyiért (a Piramis énekese volt hajdan) és Mick Jaggerért (The Rolling Stones). A haverom, aki nagy rocker volt egyébként, meg csak azért rakta ki a diszkós bandák képeit, mert tetszettek neki a csajok. És szerette, ha rend van körülötte. A húga meg nem annyira, vagy csak egyszerűen nemtörődöm volt. (Ez, még így utólag sem kritika!)

A plakátok beszerzése… Na, ez elég kemény dió volt. Akkoriban nálunk nemigen lehetett kapni ilyesmit. Az IM – egészen fiatalok kedvéért: Ifjúsági Magazin – közepére be-bebiggyesztettek egyet. Az pedig kicsi volt, de legalább nem színes. Csak később lett az. Pesten akadtak olyan helyek, ahol lehetett ilyesmit – nyugatról származó plakátokat – venni, de ezek többnyire rohadt drágák voltak.

A magyar zeneipar meg nem igazán cuppant rá erre az ifjúsági divatra. Emlékszem, volt egy szolidaritási fesztivál nevű rendezvény, ahol fellépett a Piramis. Úgy 77 táján… Mikor, még koncert előtt benyögték, hogy Piramis plakátot lehet kapni az egyik szomszédos teremben, megindult a tömeg. A tülekedés csak kicsit volt nagyobb, mintha kilós aranytömböket osztogattak volna ingyen, pedig úgy emlékszem kemény 15 forintot is elkértek egy-egy plakátért.

Később azért javult a helyzet plakátfronton. Már a hanglemezboltokban is árultak posztereket, például a Kálvin téri lemezboltban biztosan. Persze a kor jó szokása szerint nem pont olyan posztereket, amilyet a srácok venni szerettek volna. Ha jól emlékszem, ezt hívták népnevelésnek…

Azért valahogy mindenki beszerezte, amit szívesen látott volna a falain. Nem mindig könnyen… Adott esetben sokkal egyszerűbben ment egy utcatábla eltulajdonítása, mint egy Deep Purple poszter kerítése…

Kép: Fortepan 19328

Év: 1976