2017. jún 23.

Mindenki valakié

írta: Kurunczi Mária
Mindenki valakié

fortepan_22570-8.jpgIsmét találkoztunk. A tóparti üvegfalú csárda teraszán ért az alkony. A tó vizében tükörképként jelentek meg az elúszó felhők, s a szél ellenére is a víz csendes, akár mi. Nem szóltunk egymáshoz.

Amikor május elsejére virradó reggelre megkérte a kezem, sok vívódás után, de NEMET mondtam, akkor most miben reménykedek? Miért gondolom, hogy kérését megismétli?

De, ha egyszer nem akarok férjhez menni, nekem csak egy lelki társ kell, akivel vidáman tölthetem napjaim…vele talán el tudnám képzelni.

Zoltán születésnapi bulijára úgy készültem, mint egy őrült nagy eseményre…pedig ezek az időskori születésnapok nem is annyira örömteliek. Mert ki ne érezné a korát a térdében, derekában, és bárhol, ahol fájhat. És nem is különleges a 60 év feletti kort ünnepelgetni…

Megszólalt a zene, s láttam milyen fürgén ugrott fel, de nem felém igyekezett. Egy szőke, látszólag nálam fiatalabb hölgyet szemelt ki, s ropta vele a rockot…

Bár én sem maradtam ki a táncból, hiszen volt, aki felkért. S bizony bele is fáradtam a sok táncba, de egész éjjel bírtam a ritmust…

A vacsora következett, halászlé, amúgy bajai módra tésztával. A szegedi nekem jobb változat, de ez sem rossz. A torta is nagyon finom volt, s mielőtt Zoltán elfújta volna a gyertyát, aminek az első száma 6-os…kívánnia kellett valamit…s ha én beleláttam volna a fejébe, lelkébe, hogy mire is gondolt…talán jobb is, hogy nem…azt hiszem, nem én rám…talán  a szőkére, aki jóval fiatalabb nálam. Vajon őt is feleségül kéri, és nemet, vagy igent mond-e?

Újabb tánc következett, ezúttal a zenekar mulatósra váltott…operettek, csárdás, és minden hasonló…jártuk, fáradhatatlanul. Zoltán is, a szőke barátnőjével.

A szünetben lementem egészen a tópartra, az alsó lépcsőre. Már csak a csillagok látszottak a víz tükrén, s rám nehezedett a sötét éjszaka. Most nem volt varázslatos, mint akkor éjjel, s a teli Hold sem világított.

Csend volt, nehéz csend.

Egyáltalán, mit keresek én itt, ahol mindenkinek van párja, csak én vagyok magányos farkas. Pedig nekem is van…VOLT…Ő…aki már sosem táncolhat velem.

Na, most álljunk meg…! Hiszen már elengedtem. Mit vacillálok ezen, ez nem a dráma tagozat…már sokszor megbeszéltem magammal, Ő már a csillagok között van, nem jöhet…fel is néztem az égre…a csillagok között…mondjuk oly sokszor…miért ott, és mit csinálhat?

Valaki megfogta a vállam. Nem mertem hátrafordulni, Zoltán az? Legalább is egy percre azt hittem. Nem, nem ő volt, csak az előző táncpartnerem. Csalódottan, de hálásan néztem rá.

- Mit keresel itt? – kérdezte, majd leült mellém a lépcsőre. Talán mégis egyedül van? Úgy tudtam, itt mindenkinek van párja. MINDENKI VALAKIÉ, ahogy a dal mondja.

Odabenn újra megszólalt a zene. Megfogta a kezem, s egy pillanat alatt a „táncparketten” voltunk…

Szó nélkül roptuk. Ez csak a testnek szólt. A lélek valahol máshol járt. Mindkettőnknél. A ritmuson túl semmit sem éreztünk. Legalább is én nem. De úgy gondolom ő sem.

A következő szünetben már együtt mentünk ki, ismét leültünk a lépcsőre. Hűvös volt az idő, de most nem bántam. Jól esett ez a józanító gyenge szél, mi felborzolta a hajamat. Még jó, hogy sötét van, nem is kell most szépnek lenni…

A következő pillanatban Zoltán is kijött a szőkével. Táncpartnerem felállt, s megkérdezte, bemenjünk? Bementünk. Nekem most ebben a pillanatban mindegy volt mit csinálok, csak egyszer reggel legyen.

Ismét átadtuk magunkat a zenének. Ő egyre kifele nézett a tópart felé…nem tudtam mire vélni, később elárulta, válófélben van. S az a szőke, akivel az ünnepelt táncol, a felesége volt. S nem is mertem rákérdezni, Zoltán csábította el tőle, vagy a szőke szemelte ki magának Zoltánt?

Nincs jelentősége…mindketten elveszítettük azt, aki talán fontos volt nekünk…pedig MINDENKI VALAKIÉ...

Kép: Fortepan 22570

Év: 1965

Orig: Magyar rendőr

Szólj hozzá

Fősodor Curia