A minap egyik reggel arra vártam, hogy az oldalak bejöjjenek, s közben eszembe jutott nagyanyám. Ha feltámadna, mit szólna ehhez a technikához?

Nekik még telefonjuk sem volt.

A kisboltban vásárlás közben hallották a híreket, meg a piacon beszélték meg az aktuális eseményeket, cserélték ki a pletykákat.

Kicsit elméláztam. S elképzeltem, hogy itt van mellettem…

Nagymama 1898-ban született, parasztcsaládban nőtt fel, és bármennyire is hihetetlen, 25-en voltak testvérek.

A szórakozásuk még a „fosztóka” meg a „fonó” volt.

Rádiót már felnőtt korukban vásároltak. TV-jük sohasem volt.

Sokszor csodálta a mosógépet, és vágyott legalább egy centrifugára, azt értékes találmánynak tartotta, de nem tellett nekik erre sem.

Szóval, ahogy ülök a gépem előtt, látom hosszú, hófehér haját. Fiatal koromban mindig kezembe adta a fésűt, s mondta:

- Húzd már végig rajta és kösd össze!- nem hajlott már a keze hátra.

Végigfésültem a hosszú hajzuhatagot, jó sokszor, mert élveztem, ahogy szálltak a hófehér hajszálak, s tetszett, hogy ez a feladat egyedül az enyém. Majd összekötöttem, és befontam, mintha lófarkas copf lenne, majd feltekertem karikába, kontyba, s az öreg hajtűvel rögzítettem…

Aztán visszatértem ebbe a korba, és eszembe jutott, iszom egy kávét. Eljátszottam a gondolattal, hogy ő még most is itt van.

Magam előtt látom, ahogy nagy szemeket mereszt rám, s rosszallóan csóválja fejét:

- Hogy-hogy ilyen fiatalon már kávézol?

Merészen megkérdeztem, kér-e ő is egy kávét?

Azt felelte, csak akkor, ha cikória kávé.

Olyan ma már nincs, legalább is mi már nem azt iszunk. Valódi pörkölt, őrölt babkávéból főzünk minden reggel.

Mégis kért egy csészével.

Először óvatosan kevéske cukrot tett bele, majd belekóstolva egy kiskanállal szórt még bele, apránként, élvezettel.

Míg lelki szemeim előtt ott tátongott a gyermekkorom padlásán ötven kilós papírzsákban a kristálycukor. Ennyi volt a fejadag egy családnak egy évben. Kettőjüknek elég is lett volna, de nyárom, amikor a siserahad ott nyaralt, szinte mindennap sütött valamit. Hol fánkot, hol rétest, hol „fontos” kalácsot.

- Ti mennyi cukrot esztek? – kérdezte, gondolva, hogy ma már nem lenne elég egy évre az 50 kiló.

- Nem sokat – vontam meg a vállam.

Kávézás után félrevonult, s reggeli imájához készülődött, majd asztalhoz ült, várta a reggelit.

Türelmesen ült, míg közben bekapcsoltam a számítógépet. Szótlanul nézett, s végtelen türelemmel várta, míg elolvasom a leveleim, még szörfözök egy kicsit.

S nagyot sóhajtott, amikor végre ott állt előtte a reggeli.

Közben a gépre sandított:

- Nem zárod el?

S ismét nagy szemeket meresztett rám, amikor reggeli után visszaültem.

- Még ilyet! Kinn hétágra süt a nap, s te itt rostokolsz, közben vár a kert!

- Majd estefelé – nyugtattam meg-, mikor már hűvösödik. 11 és 3 óra között nem szabad a napra menni.

- Ti is kinn voltatok egész nap. Délben meg vittétek nagyapátoknak az ebédet.

- Igen, de akkor még nem volt 40 fok árnyékban.

- Minden megváltozott – nézett rám, majd közelebb húzta a hintaszéket, és mereven nézte a monitort, s nem értette mit pattogtatok annyit rajta.

Megmutattam neki a családi fotókat, még néhány róla is volt. S már könnybe lábadt szemmel mosolygott.

- Ez a masina ördögtől való!- mondta még…

…és ekkor nagymama eltűnt…

Én pedig tovább pattogtattam a klaviatúrát. S azon gondolkodtam: VALÓBAN ITT VOLT???

Kép: Aaron Weinstein - Computer Granny (Flickr)