Minden ellenkező híreszteléssel ellentétben, hajdanában is léteztek lányok. A régi lányok…

Egy derék úriember történeteket is írt a „régi kisasszonyokról”, bizonyos Krúdy Gyula, akinek a magamfajta szövegbuherátor a cipőzsinórját sem méltó megkötni. A régi lányok históriája csak azért jutott eszemben, mert jártamban-keltemben, hogy közlekedék, jőve szembe egy bájos ifjú hölgy.

És milyen a férfiember?

Persze, hogy megszemléltem – csak úgy a szemem sarkából, hogy ne legyek tolakodó, elvégre udvariasság is van a világon…

A vele ballagó mamát – jellemző! – észre sem vettem. Csak amikor rám köszönt…

Automatikusan válaszolék, így tanítottak hajdan. Aztán nézem a hölgyet és nem ugrik be semmi. Nem csoda, kábé olyan az arcmemóriám, mint egy különösen feledékeny papucsállatkának.

A hölgy a becenevemen szólított – melyet több, mint harminc éve használtak barátaim ismerőseim és üzletfeleim – és feltette az ominózus kérdést:

- Már meg se ismersz?

A hang. Igen, a hang. És ahogy nézem az arcát, az évek felhordta smink, a szolid ráncok mögött… Igen, ott van a régi lány.

A nagyon magas, akkor még karcsú – most már kissé teltebb – szépség, akitől tudom, hogy bennem az a jó, hogy hozzám bármilyen magassarkút fel lehet venni. (Minden pasinak vannak rejtett előnyei…) Régebben még számított, hogy a fiú legyen a magasabb… És bizony, a száznyolcvan centis lányok elég nehéz helyzetben voltak… Egyszerre szerettek volna divatosak lenni és megfelelni az elvárásoknak. Ez meg, a sok töpszli hapsi között – akceleráció ide, akceleráció oda, azért nem minden fiú volt magas, ahogy ma sem az – elég nehezen ment nekik.

Ezért is elegyedhetett olyan könnyen szóba velem Létra – akkoriba így hívták a barátnői -, mert vagy fél fejjel magasabb valék nála. Mint már mondtam, akkor még számított az ilyesmi.

Egy rockkoncerten futottunk össze, ő egy társasággal, én egy másikkal. A két társaságból sokan ismerték egymást, összekeveredtünk. Valahogy Létra mellett kötöttem ki. Egymásba kapaszkodva ugráltuk végig a koncertet, kivéve, mikor az adott számnál letérdeltünk.

Így ment ez akkoriban: „A gondolat előtt a szó csak térden áll”

Egy darabig találkozgattunk. Aztán… Más helyek, más emberek.

Egy darabig még levelezgettünk – papíron, amit a posta kézbesített. Ez tiszta fantasy mai srácoknak. Aztán ritkultak, majd megszűntek a levelek. Távkapcsolatoknál előfordul… Szem elől veszítettük egymást.

És hirtelen ott állt előttem. És még mindig gyönyörű volt! (Csak megjegyzésként: a hölgyek mindig gyönyörűek, aki mást állít, az hazudik és egyéb becstelenségekre is képes.)

Jó darabig beszélgettünk. A lánya eleinte kicsit feszengve állongott mellettünk, aztán gyorsan rájött: ártalmatlan vén hülyékkel van dolga, akik a múlton merengenek.

Csak akkor jött megint zavarba, mikor a Körút közepén kicsit dalra fakadtunk és tettünk pár tánclépést. (Esküszöm nem is bámultak olyan sokan!)

Kétes sikerű duettünk után nem sokkal már búcsúztunk is. Mert a 21. századi pörgés meg a sietség… Telefonszámot cseréltünk és megígértük, hogy tartjuk a kapcsolatot… Na, ja. Ezt már olyan sokszor mondtam el én is, hogy egyszer még el is hiszem…

Viszont valamit biztosan tudok: a régi lányok még most is gyönyörűek…

Kép: Budapest VIII. kerület, Múzeum körút az egyetem előtt, az Astoria kereszteződés felé nézve.

Fortepan 15858

Év: 1972

Orig: Urbán Tamás