A Jogi Kar előtt nagy volt a tömeg. A lépcsőn talárban állva a végzősök, az új DOKTORANDUSZOK mosolyogva pózolnak a fotómasinák előtt.

Vége van. Igen, vége van a diákéletnek, most már ők is valakik, s a szülők, rokonok, jó barátok gratulációját fogadva még fel sem fogják, mekkora erővel tör majd rájuk az a bizonyos nagybetűs ÉLET…

Az utolsó közös csoportkép, s a sapkák a levegőbe lendülnek, nagy az ujjongás…Majd az ünnepi ebéd…és jöhet a hétköznapi csodás élet…

Ám előtte be kell menni a hivatalba, s a személyigazolványba be kell vezettetni azt a két kis betűt, azt hogy mától őket is DR. akárkinek nevezik. Hogy valahol a társadalom ranglétráján kicsit feljebb állnak másoknál. S hogy ezt vegye tudomásul mindenki, aki hallja a nevüket…

Az első tárgyalásra megszeppenve ment be. Készült ugyan, bele is nézett a jegyzeteibe, de semmi olyan konkrétumot nem talált, ami pont erre az esetre vonatkozna. Most elő kell kapni a józan paraszti észt, jó mondás szerint, s bizony meg kell tudni állapítani, kinek van igaza, s nem Péter-Pál módjára, zsebre ütni, s azt mondani: mindenkinek igaza van, csak pénz legyen mögötte.

Szomorúan nyugtázta, ez most nem az ő napja volt. Az első kudarc lesújtotta. Igen, az is lehet, hogy a vele szemben álló védő már gyakorlott, s nem ez volt az első esete. Könnyű volt neki megnyerni a pert…

Könnyű volt?

Valahol hajdan ő is elkezdte, sikerek, kudarcok váltogatták egymást…könnyű volt?

Nem ízlett az ebéd. Az asztalon levő okiratot, mely a doktorságról szól, elrejtette a szekrény legmélyére…

Az orvosi karon is lezajlott a nagy búcsúzkodás, utolsó együttlét az évfolyamtársakkal, és indulás a nagybetűs ÉLETBE. Még meg sem száradt a tinta, ahogy mondani szokták, máris elindult, hogy hazafelé vegye az irányt. De hol is van az az otthon? Mindig is egyedül élt abban a kis albérleti szobában, ahol az idős néni várta, aki talán anyja helyett anyja volt. Aki azért nem csak szállást adott neki, hanem ellátta bölcs tanácsokkal, felkészítette az életre. Gyakran finomakat főzött.

Most örült, hogy hazaérve lesz, akivel megosztja az okiraton látottakat, s talán most már valamit viszonozhat abból a törődésből, amivel a néni elhalmozta évek óta. Felírhatja neki a gyógyszereket, megméri a vérnyomását, és levegőzteti, sétál vele, amikor ráér, mert bizony a néni már elég nehezen mozgott, a fájós lábai miatt bottal járt.

Boldogan, kettesével szedte a lépcsőket, mihamarabb közölhesse, sikerült, meg van a bizonyítvány, az okirat, most már jogosult, hogy embereket mentsen, gyógyítson, s maga előtt látta, a néni arcát, milyen boldog lesz vele együtt…

Ám felérve furcsa szag ütötte meg orrát. Belépve a lakásba hatalmas füst fogadta, s a néni a padlón feküdt…azonnal ajtót, ablakot nyitott, elzárta a gázt, benne az égett süteménnyel. Mentőért telefonált, s addig is próbálta a nénit jobb helyzetbe helyezni, hogy levegőhöz jusson. Mindent úgy csinált, ahogy tanulta. Szerencsére nem esett pánikba.

Egy kis idő múlva már éledezni kezdett a beteg, s a mentősök is megérkeztek. A mentőben már el tudta mondani, hogy meg akarta lepni a kedvenc süteményével, de közben rosszul lett, és aztán nem tudta, mi történt…

Ő pedig hálát adott Istennek, hogy nem ment el a többiekkel a nagy ünnepi ebédre, hogy sietett haza, mert kinek újságolhatta volna el először a nagy hírt, ha nem annak, aki évekig mellette állt, imádkozott a vizsgái sikeréért…

Most már jó kezekben van, sikerült az első ÉLETVIZSGÁJA…holnap bejön látogatóba, s ha kell, addig marad benn, ameddig a néni akarja….hazafelé ballagott, s azon gondolkodott, hogy hozza majd helyre a romokat...

Most vette csak észre, hogy az okirat még ott lapul gyűrötten a zsebében…

Kép: Csurgó, Művelődési Ház, V. Országos Csokonai Diákszínjátszó Napok. (részlet)

Fortepan 88711

Év: 1976

Orig: Urbán Tamás