Amikor először találkoztuk – valamikor a hatvanas évek elején – még fel se tűnt, hogy milyen kicsi. A képernyője. Elvégre én se voltam valami nagy. Még nem hordtam szemüveget, de hátul gombolódó nadrágot igen. Nem emlékszem, milyen volt nélküle az élet, mert amióta élek: van. Mondhatnám: beleszülettem a televíziós korszakba.

Már akkoriban is sokat szidták, de én nagyon szerettem. Elvégre nem csak esti mese volt benne, Mazsolával és Manócskával meg Cicamicával és Böbe Babával, de rajzfilmek is. Foxi Maxi, Frédi és Béni és társaik.

Meg a filmsorozatok… Jött a Tenkes kapitánya, ami akkora hatással volt rám, hogy rögtön eldöntöttem, mihelyt felnövök, azonnal kurucnak állok. Elvégre, ha nagy leszek, lehetek akár Rákóczi hadnagya is! Futott még Ivanhoe – klassz volt és kalandos, a fater fel is olvasta nekem a regényt -, a hölgyek meg olvadozhattak. Akkor még nem értettem miért rajongtak annyira az Angyalért…

Esténként sűrűn átjött hozzánk a Werner néni. Mert műkorcsolya volt! És az Almássy Zsuzsit nézni kellett! Gyakran pedig dühöngeni, hogy lepontozták. Hiába, ilyenek a pontozásos sportágak… Csak azt nem értettem, hogy a Rittbergert miért szúrták le, és ha már ilyesmi történt, akkor miért nem hívja a Maigret felügyelőt, a Vitray bácsi. 

Anyám gyakran nehezményezte, hogy miért ülök annyira közel a tévéhez, a padlóra. Mikor felvilágosítottam, hogy azért mert szeretném látni a korcsolyázó lányok bugyiját, nem igazán volt világos, hogy miért nevetnek: Nem lesz gond a gyerek felvilágosításával!

Az adásszüneti napokat nagyon utáltam. Hajdan hétfőn és pénteken nem volt adás. Aztán megszűnt a pénteki adásszünet, de hétfői egészen a nyolcvanas évekig megmaradt. Az is nehéz ma már megértenie egy fiatalnak, hogy eleinte csak egy csatorna volt, abból lehetett válogatni, jóval később lett csak kettő.

A szokott esti sportomon is csak mulatnának az ifjoncok, mikor miden lehető és lehetetlen helyre felmászhattam a szobaantennával, míg a mutter figyelte a képet: Jó, most nem jó! Jó! Akkor még híre sem volt digitális adásnak, az analóg meg néha olyan szellemképes volt, hogy alig lehetett látni valamit. Olykor egészen elment a kép, én meg fel a szekrény tetejére az antennakábellel…

A tévének köszönhetem, hogy én még elmondhatom: láttam valódi magyar focit. Alberttel, Varga Zolival. Bár a fater már rájuk is azt mondogatta: Mit tudnak ezek a Puskásékhoz képest! És ha már sport – igaz ez kicsit később történt, 1974-ben – a tévében láthattam Cassius Clay, azaz Muhammad Ali egy meccsét is. Emlékszem, ott szorongtunk a faterral, késő éjszaka, a lehalkított készülék előtt és alig hittünk a szemünknek. Zairéból közvetítették a mérkőzést, George Foremannal, és Ali újra világbajnok lett. Én viszont nem lettem bokszoló. A fater nem engedte: „Nehogy kiverjék azt a kevés észt a fejedből. Nálad majd úgyis elmegy magától is…”.

És ott voltak még az éjszakai filmek. Mindet megnézhettem. Egyszerű okból: mire kezdődtek, a szüleim elaludtak, én viszont kitartottam. Ha jól emlékszem, alsó tagozatos lehettem és az egész osztály irigylésének tárgya, mert én láttam a Belfegort, ami egy roppant rémes sorozat volt anno, Juliette Grecoval.

Manapság gyakran hallom, hogy a túl sok tévézés elhülyíti a gyerekeket. Tán tényleg így van. Tessék csak megnézni minket, az első generációt, mely a tévével nőtt fel. Bár az is igaz, a mi időnkben nem volt annyi gagyi adás. Illetve másképp volt gagyi. Mert időnként nyomták rendesen a propagandát. De kit érdekelt? Főleg, ha ott volt a Hofi is… 

Kép: Budapest, V. kerület, Kossuth Lajos utca 2/b, a KERAVILL üzlet emeleti bemutatóterme.

Fortepan 113045

Évszám: 1958

Orig: Bauer Sándor