Unokáim gyakran meglátogatnak, s ilyenkor az apjuk és nagybátyjuk régi játékait elővéve, hosszú órákon át játszanak. Ezzel nincs is semmi baj, hanem, amikor hazaindulnának, sosincs idejük elpakolni a játékokat. Általában én pakolom a helyükre vissza, de a minap nem volt időm, és egy érdekes dolog történt azon az éjjelen, ezt mesélem el most nektek.

A LEGO-k irodám szőnyegére kiborítva érték meg az estét. Észre sem vettem őket, amikor aludni tértem. Sokáig csend volt a szobában, majd úgy hajnaltájt mozgolódást, zörgést hallottam az iroda felől. Hallgatóztam. A nyöszörgés egyre erősödött, majd amikor beléptem, hangzavar fogadott.

- Miért nem tettek a helyünkre bennünket, itt fázunk, és egymás hegyén-hátán vagyunk. A már kész repülőgépnek és autóknak könnyebb, mert ők elindulhattak, de mi félig kész állapotban vagyunk, és se kerekünk, se lábunk, hogy kereket oldjunk…

A házak apró darabkái is szanaszét hevertek, és az ő panaszukat is meg kellett hallgatnom:

- Mióta akarnak ezek a gyerekek felépíteni bennünket, és sosem sikerül…nekem a tetőm hiányzik, mondta az egyik házikó, nekem meg a fél karom, sírt hangosan a rendőrautó melletti bábu.  A csónak is csak sziszegett, így sosem érem el a vizet!

A világítótorony sötéten maradt, néha horkantott egyet, talán egyedül ő örült, hogy ezen az éjszakán nincs feladata.

A boszi is csak nevetett rajtuk, - most örüljetek, hogy együtt vagytok -, aztán maga mellé tette a seprűjét, s álomra hajtotta a fejét.

Az egyik kis LEGO-darabka, akit ki sem tudtam nézni, micsoda, odament a seprűhöz, és felemelte.  Kíváncsi volt rá, milyen varázserő lakik benne. Na, ekkor lett csak nagy zúgás: a szőnyeg azonnal világítani kezdett, a garázsok ajtaja kinyílt, az összerakott autók egyszerre kezdtek el dudálni, a szőnyegen apró emberkék indultak össze-vissza, mindenfele, s hangosan morogtak:

- Még nem láttunk két ilyen rossz gyereket, akik nem pakolnak a helyünkre bennünket!

Attól féltem, hogy a boszi felébred, és mindannyiójukat elvarázsolja, de nem ez történt. Miután nem volt keze ügyében a varázsseprűje, így nem volt hatalma sem, s békésen szunyókált, míg a nem is tudom milyen bábú pörgette, forgatta a seprűnyelet, s a varázslatok egyre csak váltották egymást. Hol hatalmas felhő lett a LEGO-k felett, hol iszonyatos sötétség, aztán egy tündér jött elő, és nagyon szépen énekelt, de az a sötét bábuknak nem tetszett, és belökték a tündért az apró LEGO-k közé. Törppapa ekkor elhatározta, hogy rendet tesz, ezért felment a világítótoronyba, hogy onnan valami szónoklattal elcsendesítse ezt a társaságot, de a világítótorony csak aludt tovább, így nem látott semmit, és őt sem látta senki. Azért mégis eleresztette hangját és végre csend lett. Akkor azt mondta:

- Tudjátok, kiből mit lehetett volna kirakni, segítsetek egymásnak, és legyen vége ennek az éjszakai zűrzavarnak!

A LEGO-darabkák helyeseltek, és apró zörejek, mozgolódások közepette minden és mindenki a helyére került. A tűzoltóautó még szirénázott egy kicsit, a világítótorony is világított, de csak annyira, hogy mindenki lássa, hol a helye. Aztán bementek a dobozba, magukra csukták a fedelét, és reggelig még én is tudtam aludni egy kicsit.

Ám legközelebb az unokáim szobájába küldöm őket, hogy ők is megtapasztalják, milyen baj az, ha nem rakjuk helyére játékainkat…

Kép: Fortepan 05733

Év: 1988

Orig: TM