Éjjel fél kettő. Csörög a telefon, húsz perc múlva jön értem a kocsi. Ilyen gyorsan még sosem kaptam össze magam, s dörzsöltem ki a szememből legszebb álmomat. Még a kávét is futtában ittam meg.

Kinn kellemesen hűvös segít rá ébredésemre, megborzongok, alig tizenhat fok van.

Perceken belül a műhelyben vagyunk, az óra kettőt mutat. Indul a műszak.

Aktív televíziózásom kora jut eszembe, amikor egy-egy jó történetért mindent bevállaltam. Most ez is olyan. Mint a nyári diákmunka, most az „önkéntes nyugdíjasok” kíváncsiságát szeretném kielégíteni, megtapasztalni a legszebb és legfontosabb szakma rejtelmeit, nehézségeit…

A kinti hűvössel ellentétben, a pékműhelyben harmincnégy fok van.

A mester elmagyarázza, mit kell tennem. Értelmesen nézek rá, bár elsőre nem egészen fogom fel, de menetközben megkérdezhetem, ha valamit nem tudok.

Ő elkészíti a tésztát, méretre szabja, meggyúrja, majd nekem fóliába kell csomagolni, s ládákba tenni. Innen a hűtőkocsiba kerül, s irány a Balaton bármelyik szórakozó helye, ahol az emberek éppen pizzára várnak. Ott majd kivéve a hűtőkocsiból a természetes melegben megkel, s készíthetik is a pizzát…

Elsőre ilyen egyszerű, de…

A hatalmas keverő üstben vagy nyolcvan kiló tésztát tud dagasztani.  

A mester beönti az ötven kilós zsák lisztet. Én fel sem bírnám emelni. Majd hozzáadja a kellő adalékokat, só, élesztő…”mittudomén”, nem akarom itt most a pizza tészta receptjét továbbítani. Aztán indul a dagasztógép, egyenletesen keverve az adott anyagokat…

S itt eszembe jut nagyanyám, aki a kenyeret dagasztotta, óriási fateknőben, mert két négy-öt kilós kenyereket sütöttek abban az időben, s egy héten csak egyszer. Nagy volt a család. S amikor tizenkét éves forma kislány voltam, odaállított maga mellé, s együtt dagasztottunk.

- Addig kell gyúrni – mondta -, míg nem csöpög az eresz. Ezt akkor nem értettem, később elmagyarázta a gyúrástól kimelegszel, s a homlokod elkezd verejtékezni, s az izzadságcseppek adják meg a kenyér sós ízét… Persze ma már tudom, hogy ez csak képletes dolog, mert ki szeretne izzadságcsepptől sós kenyeret enni…

Visszatérve a műhelybe…a hőség csak fokozódik, már a szünetekben megivott védőital sem hűt, s amint kis bucikat rak a mester az asztalra, magam is gyúrni próbálom, mint amikor otthon gyúrom a tésztát, csak itt gyorsabban kell, a mester kettesével műveli,  nincs idő simogatásra…

Mire a négyszázadikat gyúrjuk meg, nem érzem a kezem… s a lábam sem, mert itt állni az asztal mellett mereven, nem éppen leányálom. De én akartam…

A ládák magasodnak, a hűtőkocsi megtelik a nyers tészta illatával. S már jön is a sofőr, s útjára indul a finom étek alapja… vajon, amikor az emberek pizzát esznek, eszükbe jut-e, milyen sok verejtékkel, fáradtsággal készül?

Mi a verejtéktől megszabadulva, álmosan, fáradtan indulunk ki a műhelyből, én haza a négy órás „műszak” után, annak tudatával, hogy még alhatok, a mester ismét egy négy órás műszakra, mert ugye neki ezt nap, mint nap kell csinálni…

Aki hajnalban kel, s harminc-negyven fok meleget visel el, télen, nyáron folyamatosan, csak ELISMERÉS illeti. S ha azt látom, hogy kenyérfalatkákat, netán egész kenyeret dobnak a kukába, elszorul a szívem. S odaállítanám azokat, akik így dobálják ki az ételt, a fő eledelünket, a kenyeret… tapasztalják csak meg, mit jelent hajnalban kelni, s erőn felül dolgozni.

A PÉKEK EZT TESZIK, HOGY IMÁINKBA FOGLALHASSUK: ADD MEG NEKÜNK A MINDENNAPI KENYERÜNKET!

Kép: Fortepan 116065 (részlet)
Év: 1975
Orig: Krantz Károly