A Remény utcai „Grund” – ahogy mi neveztük-, eltűnt. Üresek, csendesek lettek az esték. A környék villanyégői hónapokig épségben maradtak.

János megnősült.

Nem focizik velünk többé a szomszéd virágágyásaiban, és nem lehetünk tanúi verekedéseinek sem. A vagány fiú idegen vizekre hajózott.

Évek teltek el így, ki-ki élte a maga életét.

Egy délután aztán találkoztunk. A szokásos ”Hogy vagy?” kérdésre hirtelen egyikünk sem tudott mit felelni. Hogy ne az utcán ácsorogjunk, felhívott magához.

A tizedik emeleti háromszobás lakás szépen berendezve. A bútorok, szőnyegek, csillárok s a könyvek halmaza arról tanúskodik, hogy itt van élet – példás rend mindenütt.

Cigarettára gyújtott, s itallal kínált, ő maga nem ivott. Pedig emlékszem, annak idején napi fél literre volt „hitelesítve”. Ezen jót nevettünk.

Észrevétlenül belemélyedtünk a beszélgetésbe, emlékekbe. A fiókok mélyéről fényképek kerültek elő. Egy - egy képet percekig kezében tartott, arca elkomorodott, homloka ráncos, s erősen látszott rajta, ő is megöregedett. Könnybe lábadt a szeme, s kinyitotta a szekrényajtót. Nem értettem, mi ez, de végighúzta a kezét a ruhákon:

- Csak ez maradt meg belőle…- zokogásba tört ki.

Még mindig nem értettem, csak lassan az elcsukló hangon mondott félmondatokból állt össze a kép, felesége fél éve meghalt. Három lányt hagyott itt, a legidősebb is csak tizenkét éves…

Nézem, ahogy nevetnek a fényképeken. Próbált ugyan asszonyt szerezni melléjük, de némelyikük csak a lakásért jönne, s a lányok is inkább segítenek a háztartásban, minthogy megszokjanak egy mostohát.

Beesteledett. A lányok is hazajöttek az iskolából. János vacsorához invitál. Úgy érzem, mennem kell, nem maradhatok közöttük.

A legnagyobb rosszallóan néz rám.

Elköszönök.

János lekísér a villamosmegállóig, s kér, hogy máskor is találkozzunk.

Jó – mondom gépiesen, s arra gondolok, nem tehetem, már a lányok miatt sem. S a véletlenre bízom. Biztosan sok év telik el, amíg újra találkozunk, mi lesz addig vele?...

A villamoson kevés az utas, leülök, s magam előtt látom, ahogyan vacsoráznak.

Nem, ez már nem az a vagány fiú, nem a gyerekkori játszótárs.

Csak egy ember a sok közül, akihez a sors mostoha volt.

Csak egy apa három leánnyal…

Kép: Fortepan 30486

Év: 1960

Orig: Németh Tamás