2017. júl 11.

A szederszedő bögre

írta: Kurunczi Mária
A szederszedő bögre

fortepan_53308.jpgGyermekkorom nyarait a román határ menti kis szülőfalumban, Eleken töltöttem.

Nagyapám és Sándor bátyám parasztemberek lévén a határban élték szinte egész életüket, s nyaranta gyakran magukkal vittek.

A koránkelést nem igen szerettem, de ők mindig hajnalban mentek, hogy mire a nap erejével fent lesz, früstökre hazaérjenek.

Ezen a reggelen is így történt. Nagyanyám odatette a gondosan becsomagolt zománcos bögrét, melyen gyönyörű zöld levélkék és virágok kellették magukat. Ez a bögre nagy kincs volt akkoriban. Talán nagyanyám is örökölte valamelyik felmenőjétől, de az is lehet, hogy a „filléres” piacon vette. Ez minden nyáron az enyém volt. Zománca sok helyen lekopott, de még virítottak rajta a virágok, mintha mesélnének a múltról. Nem is tudom, miért is kellett annyira becsomagolni, mert ennek már a jégeső sem tudott volna ártani, de nagyanyám félthette, ám az is lehet, attól félt, hogy a hangyák belemásznak, ha leteszem az út melletti szederbokorba.

A nap már jelezte, hogy itt az indulás ideje. Nagyapám befogta a lovakat. Elindulunk. Néha a lovak közé cserdített az ostorral, de ez csak apró biztatás volt, semmint ütlegelés. Mindennél jobban szerette a lovakat. Előbb vett cifra szerszámot rájok, mint magának ruhát.

Az út hosszú volt, legalább is nekem úgy tűnt, s az út menti akácosok szinte hangosak voltak. Május végére járt az idő, a virágok vonzották a méheket, s ez okozta az akácerdő zsongását.

Szinte ma is hallom ezeket a hangokat, valahányszor akácerdő mellett megyek el.

Kiértünk a föld szélére. Nagyapa kifogta a lovakat, a kocsi derekához kötötte őket, szénát tett eléjük, s ők nekiláttak a munkának, időnként rám-rám nézve, nem barangoltam-e túl messze tőlük. Az erdőbe nem volt szabad bemennem, de azért néha megszegtem a tilalmat, igaz, a mélyére nem mentem, de ahhoz eléggé bemerészkedtem, hogy kíváncsiságom kielégíthessem.

Felderítő utam nem volt sima aszfalt, a göröngyök között olykor botladoztam, néha el is estem. Aztán ülve maradtam a földön. A fák lehullt levelein apró piros bogarak, bodobácsok jártak oda-vissza, belefeledkeztem nézésükbe. Mit csinálhattak, azt sohasem tudtam kitalálni. Az erdő mélye egyre több titkot rejtett. Néha dobogást hallottam, mint később Sándor bátyámtól megtudtam, őzek jártak arra. A magas lombok közt madarak trilláztak, majd ahogy feljebb jött a nap, elhalkultak, nem tudom, miért, talán észrevettek, s féltek tőlem, vagy csak beljebb mentek a hűvösebb lombok közé.

Tovább botorkáltam. A szederbokrot ismertem, hiszen tüskéje nem egyszer összeszurkált, de ezt akkoriban nem igen vettem észre. Hanem most hiába kerestem a sötét bogyókat, korai volt az idő hozzá. Néhol szépen virágoztak, s majd a nyár végére hozzák a termésüket. Azért a szederszedő zománcos bögrét el nem hagytam. Ha szeder nem is akadt, azért sosem maradt üresen. Néha egy-egy katicabogár került bele, máskor apró sárga virágokat szedtem, s vittem örömmel nagyanyámnak.

Aztán befejezték nagyapámék a munkát, ismét felültünk a kocsira, s irány haza, mert már igencsak eljött a früstök ideje.

Nagyanyám már jött elénk, s érdeklődve kérdezte: találtál szedret?

Tudta, hogy nem, még korai, de azért az apró sárga virágoknak örült, amit visszaindulás előtt szedtem, s én elmesélhettem, mi mindent láttam az erdő szélen…

Eltelt a nyár. Sok-sok reggelen mentünk ki a határba, s a szeder is beérett már, néha a kis zománcos szederszedő bögrém is megtelt. Olyankor nem is ebédeltem, elteltem a vad gyümölccsel. Volt, hogy a lovakat is megkínáltam, de ők nem kértek belőle.

 

Nem régen arra jártam. Nem lovas kocsival, hanem autóval.

Az erdő hatalmasra nőtt. Már nem volt benne az a varázs, mint gyermekkoromban, azért a szederszedő bögrém most is megtölthettem, mivel megboldogult nagyanyám örökre nekem adta…

 

Szólj hozzá

Fősodor Curia