A Káli Intézet hatalmas, régi, kopott ablakait már messziről látta.

Félelem fogta el, mint mindig, amikor ide kellett jönnie. De újra és újra megtette ezt az utat, hiszen szerette a férjét, mindenük meg volt, már csak a gyerek hiányzott.

Szomorú perceiben őt okolta. Bár vitáik után behúzódott a másik szobába és sírt. Azt is megbánta, hogy a férjét megbántotta, de ugyanakkor önmagát is sajnálta.

Miért veri őt a sors? Mit vétett és ki ellen? Nem elég, hogy 14 évesen megtörtént vele a tragédia – azóta nem lát rendesen – s hogy társai csúfolódását is el kellett viselnie?

Neki még az sem jár, hogy egy saját gyermeket ölelhessen magához?!

Sokan vártak a folyóson. Leült. Könyvet vett elő, még szerencse, hogy szeretett olvasni. Talán, ha most is belemélyed…de összefolytak a sorok szeme előtt s már nem érdekelte, hogy miért, hogy ki a hibás, csak félelem, s fájdalom, és némi reménység  volt benne. Sírni kezdett, de ezt talán senki sem vette észre. Könnyei lassan csorogtak le arcán. A könyv összecsuklott az ölében, s egyszer csak azt vette észre, hogy imádkozik. Talán az Isten erőt ad, hitet, segítséget…szinte önkívületben volt…

- Jöjjön asszonyom! – fogta meg egy középkorú fehér köpenyes a karját. Nagyon kedvesen beszélt vele. Sok mindent kérdezett, olyanokat is, amikre oly sokszor válaszolt, s ami neki sem volt kérdéses: gyermeket szeretne!

Kissé kábultan ébredt. Mindenhol fehér falak, a nővérek fehér klumpái kopogtak a folyóson. Az orvos lépett be a szobába, ágyához jött, mosolygott:

- Minden rendben van – nyugtatta -, most sokat kell pihennie!

Nem akarta elhinni, tapogatta lassan növekvő pocakját. Néha tükör elé állt, s úgy nézte magát.

- Ketten vagyunk, vagy hárman? – barátkozott a gondolattal, amikor az ultrahang két dobbanó szívet jelzett…

Férje gyakran belátogatott a kórházba, nehezen viselte el az otthoni egyedüllétet, de ha ez az ára, akkor mindent kibír…egy-egy hétvégén hazaengedték. Óvatosan lépcsőről lépcsőre lépkedett, ám ez is kimerítette. Bár inkább attól félt, mi várja a lakásban, sokszor elképzelte, milyen rumli is lehet otthon… ezúttal kellemes meglepetésben volt része. A lakásban rend volt, s kedvenc étele illatával volt teli a konyha.

Jó volt újra itthon lenni, de gyorsan rátört a szomorúság, hiszen vissza kell mennie.

Így teltek a hetek, s a hónapok, még elérkezett a várva várt pillanat…az események olyan gyorsan történtek, szinte fel sem fogta, mi történik vele. Csak mikor már karjában fogta a két csöppséget, fáradtan kipirult arcukat nézegette, vékony hajukat simogatta, s még mindig nem akarta elhinni, hogy ez igaz!

Férje ki se látszott a rózsacsokor mögül, mellyel beterítette nem csak a szobát, de az egész lakást, még a teraszra is jutott belőle…már nem gondolt a sok fájdalomra, hiszen már minden szép, s ők boldogok…négyen.

-.-.-

Az autóbusz bekanyarodott az állomásra. Azt hittem sohasem érünk ide. Megláttam őket, a babakocsiból épp ki akart mászni az egyik csöppség…

- Jó régen jártam itt – összeölelkeztünk.

- Régen láttalak!

- Jól nézel ki- ezek az első mondatok. Könny szökik a szemembe, a találkozás örömkönnye.

Csak Fanni és Máté vidámak, mert éppen a táskámból kotorják ki a nekik szánt csokoládékat….

Kép: Fortepan 04659
Évszám: 1977
Orig: Fortepan