Ez a gondolat motoszkált a fejében, miközben csomagolt. Egy kicsit félt is ettől a nagy úttól, de már nagyon várta. Gondolataiban mindig erre készült. Már akkor is, amikor a gyerekek csak az esküvőt tervezték, s a menyjelölt azt kérte tőle, ha gyereke lesz, megtanítja-e olyan dolgokra, ami régen volt, ami szép és jó. Örömmel ígérte meg, és az esküvő után mindig azt a pillanatot várta, mikor jelentik be a jövendő unokát. S most végre eljött az idő. Ez legalább kárpótolja azért, hogy nem sokkal az esküvő után kimentek a nagy Ámerikába.

Akkor azon kesergett, hogy abban a nagyvilágban nem lesz senki, aki segítene nekik. A bébiszitter drága és megbízhatatlan, az sose fogja úgy szeretni a gyereket, mint egy nagymama. Akkor a fia – lehet, hogy csak viccesen -, de azt mondta: majd kijössz utánunk, és vigyázol az unokádra, míg mi dolgozunk.

Ez éltette hosszú időn át. Nagyon vigyázott magára, hogy ne legyen beteg, mert akkor nem tud kimenni, és nem hogy vigyázna rá, de nem is láthatja az unokát. Igaz ezen a számítógépes kütyün lehet már beszélni is, láthatja, mint egy tv-ben, de igazán meg sem foghatja…

És most elérkezett a pillanat! Utazik. A nagyvilágba, a nagy, nagy Ámerikába, a tengeren túlra, ahol még sohasem járt, pedig fiatal korában bejárt sok, sok szép helyet a világban…

A repülőtérre a másik fia vitte ki, és ellátta jó tanácsokkal. Megvárta, amíg beszáll, és becsukják a repülőgép ajtaját.

Nem lesz semmi baj, nem lesz semmi baj….mondogatta magában a gépen. Látta utastársait, akik természetesen viselkedtek, egyetlen egynek nem volt félelem az arcán. Ki olvasott, ki aludt, hiszen ezen a hosszú úton nem tud semmi mást csinálni az ember. Olyan magasan repültek, hogy csak az eget és a felhőket látta. Azért egy kis félelem belopakodott lelkébe, mi lesz, ha lezuhan a gép, aztán elhessegette a gondolatot, s eszébe jutott a másik fia mondása: hogy még egy gép se maradt fönn, valahogy mindegyik leér. Ezen elmosolyodott, ha látta valaki, nem tudta volna eldönteni, min vigyorog. De itt nem foglalkoztak egymással az emberek….

Aztán szerencsésen megérkeztek. A gyerekek várták a repülőtéren. A házak az ő kis városához képest óriásiak…aztán hazaértek, s ő megláthatta végre a kis unokát, kezébe vehette, és nemcsak a monitoron nézhette.

- Jól megleszünk úgy-e kisöreg? – kérdezte tőle…s a gyerek rámosolygott…milyen pici! Régen látott ilyen aprócska ujjakat, pici buksi fejet…

Aztán nyugovóra tértek, próbált elaludni, hiszen holnaptól csak ő vigyáz a picire, de az öröm annyira nagy volt benne, hogy csak sokára tudott elaludni, s boldogan nyugtázta, hogy szükség van rá, mégis csak jó az öreg a háznál...