Ágnes lázasan készült élete első báljára. Édesanyja segítségével maga varrta a ruhát, ő öltögette rá a gyönyörű gyöngyöket is, amit keresztanyjától kapott.

Nővére, Éva féltékenyen nézte, mert ő nem megy el ebbe a bálba, hiszen a kedvese katonaidejét tölti, s ha bárkivel táncolna, a falu a szájára venné. Különben is letelik nemsokára az idő, s akkor megesküsznek az ő Milánjával.

Elérkezett a nagy nap. A bálteremben, ami egy egyszerű falusi kultúrház nagyterme volt, minden csillogott. Elképzelni sem tudta, hogy a rendezők hogy tudták ilyen művészien átvarázsolni. A zenekar halkan hangolt, az asztalok mellett egyre-másra foglalták el helyüket a meghívottak.

Nem kellett sokáig várni, amikor röviddel a vacsora után egy magas fiatalember került asztalukhoz, és felkérte Ágnest táncolni. A férfit meglepte a lány könnyed lépte, mintha mindig is táncolt volna, szinte repültek a bálteremben. A fiatalember úgy döntött, nem is kér fel mást táncolni, hiszen így volt kerek ez az este. Ágnes is boldog volt. Annál is inkább, mert apja megengedte, hogy a fiatalember hazakísérje. A búcsúzás csak pár perc volt, s abban egyeztek meg, a következő bálon ismét találkoznak…

Ágnes eltette a szekrénybe a gyönyörű ruhát, és éjszakánként, amikor nem tudott aludni, arról a napról álmodozott, amikor újra felveheti ezt a mesés ruhát.

Telt az idő, és Milán is leszerelt a katonaságtól, Éva és szülei tervezték az esküvőt. Csak olyan szerény, szűk családi körben elköltött vacsorára, összejövetelre gondoltak.

Bár a szülők nem szívlelték Milánt, aki kissé gőgös, nagyravágyónak tűnt, de nem akartak a lányuk boldogságának útjába állni.

Édesanyja tervezgette a menyasszonyi ruhát, Évát is a gyönyörű ruha vágya hajtotta, de ő inkább testvére báli ruhájára gondolt… nem lehet semmi abban, ha azt kéri el tőle. Különben is ő a rangidős, s mivel neki kell előbb férjhez mennie, csak utána mehet a húga, így jogot formált a gyönggyel hímzett ruhájára.

Éva kis unszolásra át is ruházta nővérére a szép ruhát, annál is inkább, mert már nem reménykedett abban, hogy azt ő valaha is felveszi. A bál óta csak kétszer jelentkezett a lovagja, Péter. Már hetek óta nem adott életjelt magáról, semmit sem tudott róla. Titokban sírdogált, és epekedett a fiú után, de mindhiába.

Eljött a nagy nap, csendes, de szép esküvő volt. Éva csak úgy villogott a gyöngyös báli ruhában.

Aztán a ruha újra bekerült a tisztaszoba szekrényébe…

Megint teltek a napok, hetek, egyik a másik után, s végre megszületett Éváék kisfia, akit nagyapja után, Ferkónak kereszteltek. Így volt ez rendjén, a fiatalokban folytatódik az öregek élete. Ezt nagyanyja mondta mindig, amikor még gyerekek voltak.

Mégsem volt teljesen felhőtlen ez a boldogság, mert Éva ágynak esett, s alig néhány hónap múlva örökre elbúcsúzott a családjától.

Kis Ferkó, és apja továbbra is a szülőkkel maradtak, de most már megkérték Ágnest, aki a helyi óvodában dolgozott, hogy segítsen a gyerek nevelésében, és így később ő hozta-vitte a gyereket az óvodába.

Akik nem ismerték a családot, azok azt hitték, hogy Ágnes és Milán a gyerek szülei, ők meg nem teregették ki a családi dolgokat.

Egy nap Ágnes anyja azzal állt elő, ha már úgyis közösen nevelik a gyereket, miért ne élhetnének együtt, úgy, mint házastársak…

Ágnes elszörnyülködött még a gondolatától is, hogy bármi köze legyen Milánhoz, és különben is tisztelte annyira nővére emlékét, hogy a világért sem bonyolódott volna annak férjével kapcsolatba. Ő még a mai napig is várja vissza kedvesét, Pétert… eszébe sincs új kapcsolatot keresni senkivel, mindig is azt érezte, Péter egyszer visszajön.

Ám nem sejtette, hogy amin a nővére keresztülment, az a betegség nála is jelentkezhet. Az izomsorvadás egyre jobban legyengítette, de hála az orvostudománynak, már találtak gyógyírt. Ha nem is teljesen gyógyult meg Ágnes, de legalább tovább dolgozhat, még ha tolókocsiba is került.

Az óvodában a gyerekek elég gyorsan megszokták, hogy nem szalad utánuk az udvaron, hanem görög a kis kerekesszékével.

Otthon Ferkó is megszokta, hogy nagynénje, aki eddig nevelte, már nem úgy tud vele foglalkozni, mint azelőtt, de nem is igényelte, hiszen egyre idősebb, egyre komolyabb lett, s most már úgy érezte, rajta a sor, hogy viszonozzon valamit abból a törődésből, amit nagynénjétől kapott.

Ám a sors, hogy ne legyen unalmas az élet, beleszólt, de igen keményen. Szinte egymásután vesztette el édesapját, majd édesanyját is. Ágnes majd beleőrült hiányukban. Ráadásul Milán is egyre hosszabb ideig maradt távol…

Meg kell barátkozni a gondolattal, hogy ő is párt keres magának… Így maradtak ketten, ő és Ferkó.

Egy nap levelet hozott a postás, s a leghihetetlenebb dolog történt, Péter jelentkezett. Azt írta, bár már nem lesz olyan, mint azon az első bálon, de ő még most is szereti, és feltétlenül találkozniuk kell…

Ágnes először nem akart hinni a szemének, de újra és újra elolvasta a levelet. Először felvillanyozódott, de eszébe jutott, mit szól majd Péter, ha meglátja tolószékben?

Aztán Ferkó biztatására úgy döntött mégis elmegy a megbeszélt randevúra. Felvette azt az első báli ruhát, ami azért már nem úgy állt rajta, mind majd húsz évvel ezelőtt. Ferkó beültette az autójába, és elvitte nagynénjét.

A kultúrház udvarán, ahogy kiszálltak a kocsiból, megpillantotta Pétert, aki szintén tolószékben ült. Elsírta magát…mit történhetett?

Pecekig meg sem tudtak szólalni. Ágnes mondta el először mi történt, majd Péter mesélte el, hogy a honvédségi idő letelte után benn maradt tovább szolgálatosnak, és innen vezényelték ki a frontra, ahol megsérült. Amikor hazajöhetett, nem akart Ágnessel találkozni, mert mit szólt volna, ha látja, hogy ilyen tehetetlen nyomorék…de egyre inkább vágyott, hogy lássa Ágnest…

Így történt, s hogy most hogyan tovább… külön, külön, vagy ők ketten… s aztán mégis úgy döntöttek: ŐK HÁRMAN…

Kép: Fortepan 15163
Évszám: 1914
orig: Saly Noémi