„Minden nap valakié” …hangzott a Rock koncerten a dal, s a baráti kör egyre jobban ropta a táncot. Elvégre a TÁNC VILÁGNAPJA volt. Én ültem az asztalnál, s csak néztem a forgatagot, s valakire gondoltam, aki most még nem lehet itt. Én a lassú számokat szeretem, persze csak akkor, és azzal, akihez érzelmek fűznek, de Ő nagyon messze van, sok-sok kilométer választ el… s ki tudja, találkozunk-e valaha?

- Rock and roll kell a magyarnak -, jegyezte meg valaki.

Zoltán állt a hátam mögött. Régen láttuk egymást, valahogy elmaradt a baráti körből, s magam is elfoglalt voltam. Csak az utóbbi időben kezdtem újra feljárogatni székesfővárosunkba. Edit barátnőm mondta, mostanában nagyon begubóztam, kapjam össze magam, és jöjjek fel a koncertre, Gézáék játszanak.

Géza Edit férje volt, akit először gyűlöltem, mert amikor feleségül vette Editet, egyre ritkábban találkozhattunk. De mióta Edit is nyugdíjas, ráér, és hol lejönnek hozzám, hol én megyek fel hozzájuk, a fővárosba, mivel más dolgaim is felszólítanak, így utazom. Ilyenkor mindig náluk szállok meg.

Mint most is, és így jutottam el a rock-koncertre.

Zoltán elég táncos lábú volt, így természetesen én sem maradhattam ki a táncrendjéből. De közben más hölgyeket is táncoltatott. Ez egy ilyen buli…

A szünetben pedig elég sokat beszélgettünk, s hogy mindketten egyedül élünk, megejtett egy kérdést, amire határozott nemmel válaszoltam. Persze ő nem vette komolyan válaszom, s tovább ostromolt.

Aztán lassan hajnal lett, hazamentem Editékkel, s végre lepihenhettem.

Másnapra el is felejtettem Zoltánt, hiszen Editék házassági évfordulóra készültek. S ilyenkor mindig a hegyekbe utaznak. Ezúttal magam is velük tarthattam. Tudják, mennyire szeretem a hegyeket. A hegyek megbabonáznak, élvezem a csendet, sóhajukat s az erdő ezer arcát.

Ám meglepetésemre Zoltán is velünk tartott. Akkor még nem tudtam, hogy a kis nyaraló, ahová megyünk az ő nyaralója. Csodálatos helyen van, a Dunára néz.

A lemenő Nap gyorsan eltűnt a hegyek mögött, s már én is legszívesebben ledőltem volna pihenni, de tudtam, hogy nem otthon vagyok. Feszültnek éreztem magam, pedig minden ideális volt. 

Edit viszont teljesen otthonosan mozgott a kis házban, látszott, hogy már nem először van itt. A fiúk sem bánták, hogy ki vannak szolgálva. Én ültem csak magamba roskadva, mint aki mindjárt melléesik.

Valamelyik kerthelységből zene szólt, így sikerült egy kicsit lazábbra engedni  magam…

Feljött a Hold, a Dunán kivilágított kisebb-nagyobb hajók úsztak el, zene hallatszott, s hangos nevetések. Turisták, kik jól érezték magukat.

Edit és Géza is úgy döntöttek a tegnapi rövid éjszaka után takarodót fújnak maguknak.

Ketten maradtunk a teraszon. Mit kezdek, kezdünk itt egymással?

Félelmem nem volt alaptalan. Néhány mondat után Zoltán ismét arra kért, legyek a felesége. Én mindig elhárítom egy nevetéssel, vagy egy viccel, például: miért lenne az neked jó? - kérdéssel. Később megijedek, mert komolyan gondolja.

Már elmúlt éjfél, aludni kellene, de nem merek bemenni a szobába, mert félek, eltűnik ennek az éjszakának a varázsa, szemben a már sötét hegyek, s a Hold…

Csak állok a korlátnál, s Őrá gondolok…elképzelem, ha hirtelen meglepne, s itt teremne…milyen romantikus lenne…nem is tudom, Ő szereti-e a romantikát?…Mit tennék akkor, ha tényleg itt lenne? Milyen lányos álmodozás, nevetem ki magam.

Kicsit hűvös van, megborzongok.

A pohár pezsgőm még az asztalon érintetlenül…most felveszem a poharat, s belekortyolok, hátha fűt egy kicsit. S aztán újra állok a korlátnál a csöndben, s nézem a hegyek sötét árnyékát. Brutálisan félelmetes, romantikus is. Elmerengek múlton, s jövőn, ami bizonytalan…

Mért ilyen bonyolult minden?! Aki nekünk kell, az nem elérhető, s akinek mi kellünk, nekünk nem kell… Kell-e egyáltalán valaki mellém, s mindenáron…?

S ekkor érzem, egy kabát terül a vállamra. Zoltán terítette rám. Milyen figyelmes…átgondolva, ideális férj lehetne…nem iszik, nem dohányzik, főzni tud, intelligens, van humora, és még jól is néz ki…

De amikor minden porcikám tiltakozik az ellen, hogy egyáltalán férjhez menjek!

Bezzeg fiatal koromban, bizony örültem volna egy ilyen kérőnek. Most más idők járnak, más a mérce, az igény, a cél…

Ha már szabaddá tett a sors, miért ne maradhassak szabad…?!

Persze, hogy újra és újra NEM a válaszom neki. Milyen könnyű kimondani, de milyen vívódás van mögötte. Ha még egyszer megkérdezi, azt hiszem, igent mondok…de mi lesz akkor a baráti körrel, ha közben mégsem találunk egymásra…akkor bosszankodva kerülgetjük egymást, vagy bármelyikünk elhagyja a társaságot…miért is kell egy több éves barátságot bármivel is elrontani…?

Még sokáig beszélgetünk, pedig már aludni kellene. A tegnap éjszaka is rövid volt…A TÁNC VILÁGNAPJA…kitáncoltuk magunkat…akkor még semmit sem sejtettem…mi változott tegnap óta?

Szerintem reggelre kialussza, gondolom én… de odajön mellém, s átfogja a vállam… megborzongok Nem, nem a hidegtől, az érintéstől… s még egy lépéssel arrébb lépek…nem hagyhatom, hogy eluraljon egy pillanat varázsa, amiről azt hisszük, hogy szép, és így kell lennie. Miért nem hagyom, miért nem örülök egy ölelésnek? Korholom magam. De az az ölelés nekem most mástól kellene, mástól esne jól… igen, CSAK EGYETLEN ÖLELÉS, a távolból…

Hogy kibújjak öleléséből a pohár után nyúlok, de a kezembe adja, s még tölteni akar… na, most nem! Nem akarom elveszteni a fejem. Megérti, hogy nem kérek többet, s újra felém fordul:

- Ugye, milyen szép éjszaka?

- Az – dünnyögöm alig hallhatóan, s tényleg nézem még a sötét magaslatokat, a csillagok sziporkázását, és a vén Holdat… s örülök, mert virrad… halványan dereng… s felsóhajtok: megúsztam ezt az éjszakát!

Reggel átmegyünk a Pilisbe, s aztán haza, és elfelejtem ezt az egészet.

A hegyek között mindig elolvadok. A magasság, a zöld, s a Duna. Egy alföldi halandónak ez maga a csoda, a Kánaán.

A hegyek fölött már vár a csönd, a csupa zöld, a remény színe, s csak remélni tudom, ma megszűnik a távolság, s Ő jön…

A hegyekben csodálatos a hajnal… ködös szürkén tör eléd, s beszippantod leheletét. Körbenézel, mindenhol halványan emelkednek a csúcsok, mily szépek, ahogy körülölelnek, az ő ölelésüket elfogadod…

S ahogy feljön a Nap, egyre szebbek a hegyek, s egyre messzebb egy éjszaka…s örülsz, hogy semmi sem történt…

Szívedbe vésed még illatát, látványát, varázsát…s csak az a fontos, a hegyekben mindig csodás a hajnal…

Kép: Fortepan 50990
Évszám: 1962
Orig: Nagy Gyula