Borcsa 90 évvel ezelőtt született kilencedik gyerekként egy cigánytelep legszebb kunyhójában. Mert az akkor igenis a legszebbnek számított a telepen. Szép fehérre meszelt „pici palota” volt, a tiszta szobájával.

A ház ura, Horváth Imre, Borcsa apja nagyon is büszke volt mind a kilenc gyerekére. Az anya

Irénke, bár nehezen boldogult a gyerekekkel, azért rendben mentek a dolgok, mindennel ellátta őket, semmiben sem szenvedtek hiányt, főleg szeretetben nem.

A gyerekek szépen cseperedtek, mindegyiknek szakmát adtak a kezébe, már csak Borcsa maradt otthon.

15 éves volt, amikor egy kérője akadt, mégpedig a nála húsz évvel idősebb Varjú Gáspár személyében. Gazsi már ekkor özvegyember volt, két gyerekkel. Felesége halála után nehezen boldogult velük, mert ha dolgozott, nem mindig tudta kire hagyni a gyerekeket. Sokat voltak egyedül. Így döntött amellett, hogy meg kell nősülnie. S kit is vehetett volna feleségül, mint Horváthék Borcsáját, akit ő Boriskámnak nevezett…

Boriska nemcsak szép volt, de még senki sem udvarolt neki. Mint ismeretes, a cigány férfi minél fiatalabb lányt vesz feleségül, annál inkább biztos lehet abban, hogy érintetlent kap. Feltett szándéka volt, hogy még ma megkéri a kezét.

Régóta ismerte Boriskát, s azt is tudta, ő sem közömbös a lánynak. Gyakran beszélgettek a munkából hazafele menet. Boriska varrónő volt, de mellette továbbtanult…tehette, mert igencsak ügyesen forgatta a tankönyveket, meg az esze is elég éles volt.

Borcsa izgatottan várta az estét, s még jobban Gazsit. De leginkább apja miatt aggódott, s attól félt, mi lesz, ha apja nemet mond, nem adja Gazsihoz?

Horváth Imrét rendes embernek ismerték, kevés olyan cigányember volt, aki így megfogja a munka végét, szorgalmáért két kézzel kapkodtak utána. Kellett is neki keményen dolgozni, mert a kilenc gyereket el kellett tartani, fel kellett nevelni, s ő ezt nagyon is nagy tisztességgel tette. Igaz a nagyobbak egy része már kezdett kirepülni, de ahogy haladt az idő, az itthon maradottaknak is egyre több kellett, ha azt akarta, hogy mindegyik úgy kerüljön el itthonról, hogy ne szégyenkezzen se az apjuk miatt, de ő sem szégyenkezzen miattuk. Bizony a cigányság már ilyen, neki nagyon is bizonyítania kellett…

Varjú Gáspár felöltötte legszebb öltönyét, s elindult lánykérőbe. Épp úgy izgult, mint Borcsa.

A ház elé érve még egyszer végignézett magán, cipője, ruhája rendben, csak a keze izzadt izgalmában a két gyönyörű virágcsokor alatt.

Amint átlépte a küszöböt, izgalma alább hagyott, egyre jobban bizakodó volt, főleg, amikor meglátta Boriskáját, s édesanyját, akit még kilenc gyerek után is szép alakkal áldott meg a sors. S abban is bízott, ha bármi történne, az asszony biztosan meg tudja puhítani férje urát.

Az első nehéz percek után Horváth Imre hellyel kínálta Gazsit, majd a lányt, s anyját kiparancsolta a tisztaszobából. Gazsihoz fordult:

- No, most mondd, mi járatban édes fiam? – bár sejtette, mi a látogatás célja, főleg a nagy ünnepélyesség miatt, de azért meg kell tartani az atyai szigort.

Gazsi újra zavarban volt, de előadta a lánykérést, annak rendje, módja szerint.

Horváth Imrét nem érte váratlanul a lánykérés, mégis egy pillanatra elhallgatott. Majd szigorúan folytatta:

- Aztán el tudod-e tartani az én Borcsámat?

- Igen -, felelte Gazsi, s folyamatosan válaszolt a leendő após minden kérdésére, mégis váratlanul érte, amikor azt kérdezte:

- Mi van akkor, ha nem adom a lányt?

- Akkor megszöktetem – volt a határozott válasz.

Hosszú feszült csend lett újra a szobában, majd az apa fenyegető hangja lett úrrá.

- Azt próbáld meg!

Gazsi most már egyre jobban felbátorodott:

- Meg is teszem, ha nem adja szép szerivel!

Horváth Imre arca elvörösödött, felállt, s döngő lépésekkel elhagyta a szobát. Gazsi döbbenten ült, megállt körülötte a világ, azt sem vette észre, hogy Boriska és az anyja bejöttek a szobába.

- Ne búsulj – ült le mellé Boriskája -, majd csak lesz valahogy…

S aztán lett is valahogy…Gazsi bizony megszöktette Boriskáját, szépen csendben megesküdtek, s elvitte magához.

Teltek az évek, s várták szerelmük gyümölcsét, de a várva várt utód sehogyan sem akart megszületni. Pedig az öreg Horváth Imre is egyre inkább örült volna az újabb unokának. Mert ugyan a többi gyereknél volt egy szekérderéknyi unoka, de az ő Borcsája, aki a legkedvesebb gyereke volt, nem ajándékozhatta meg unokával. A sokadik próbálkozás után Boriska sóhajtva mondta Gazsinak:

- Nem baj, itt van ez a szép lányod, és a fiad, nekem ez is elég.

Ismét teltek az évek, az öreg Horváth Imre jobb létre szenderült, s nem sokkal Irénke, élete párja is követte.

Gazsi két gyereke is kirepült, és ők már nem akadályozták a fiatalok egybekelését egyik gyereknél sem, tudták, milyen nehéz, ha a szülők nem adják áldásukat…és együtt örültek az unokáknak, mert szerencsére volt belőlük bőven.

Ám Gazsi nem sokáig örülhetett nekik, mert ő is elment alig 80 évesen.

Borcsa magára maradt. Meg kellett tanulnia a magányt elviselni, s ezt segítették az unokák.

S egyszer csak megszületett az első dédunoka. Újra megfiatalodott. Örömmel tett-vett körülötte, még a koráról is megfeledkezett, pedig már közeledett a 90. évhez.

S ekkor fogott össze a család. Testvéreinek gyerekei, unokái készültek ezt megünnepelni, s össze akarták kötni Borcsa egyetlen dédunokájának a keresztelőjével. S Borcsa akkor látta, mekkora is az ő családja.

A család a kis falusi templomba ment, alig fértek be. A pap olyan szívhez szólóan, s szépen prédikált, hogy mindenkink könny szökött a szemébe.

De az ebéd is csodálatos volt, amit a helyi kisvendéglőbe tartottak. S miután a tortán elfújta a 90-es gyertyát, s a tűzijáték is elhamvadt, Borcsa a vendéglő elé rendelte az összes rokont, aprókat és nagyokat.

Ekkor gördült a gyönyörű Mercedes a vendéglő elé:

- Ez a tied-, mondta a kis dédunokának - magához ölelte, és beültette az autóba, a másik ülésre pedig maga ült be. Nézte a gyereket, az meg gőgicsélt hozzá. A családtagok magukra hagyták őket, visszaszivárogtak a vendéglőbe…

Már nagyon sok idő eltelt, mikor észrevették a vendégek, Borcsa és a gyerek még mindig nem jöttek be. Kimentek hozzájuk, még mindig ott ültek, a kicsi gőgicsélt, s Borcsa aludt…elaludt örökre…