A rakpart - először 

A várfalon még látszanak a múlt foltjai, de már békét csatolt az alkony.

A lakodalmas menet hangos dudálással riasztja el a naplementében bámészkodó, az őszt búcsúztató sirályokat.

Aztán megint csönd lesz, csak egy pizza futár robog kismotorjával, nehogy kihűljön a tea, mire odaér a vacsora.

Szelíd, és vad motorosok tanakodnak, hogy meddig pihenhetnek itt a vízparton, ahol nincs suhanás, csak enyhe szellő járja át a feszülő motoros ruhát. Aztán szedelőzködnek, hogy elinduljanak az éjszakába, amikor már nincs forgalom, és reggelre bizonyára ott lesznek valamelyik tengerparton.

A túloldalon az AQUA park csúszdáján még néhány önfeledten sikoltozó gyerek siklik le, de már ritkulnak a menetek, pedig most lenne jó maradni, mert már szinte senki sincs, ám apa szigora kiszólít a partra, öltözni kell, s hazamenni. Rövid volt a nap.

Így októberben már hamar esteledik. Bár még nyári a meleg, de egy kissé mintha kevésbé izzasztana a nap, s már vörösödik, alig várja, hogy ő is lenyugodjon. Egy- egy autó suhan el, kihallatszik belőle, na, nem a szép muzsikaszó, inkább a dum-dum zene…

A Stefánia parkjában egy hajléktalan vackol éjszakára: keménypapír, újságpapír valami rossz kabátféle, és megint keménypapír. Ha nem láttam volna, azt hinném, valaki csak úgy otthagyott egy papírdobozt. Aztán minden álomra hajtja a fejét…

A lámpák már világítanak, de gyér a fényük. A szürkületben még nem érvényesül. Talán jobb is, hiszen szerelmes párok tűnnek fel, kéz a kézben sétálnak, csókolódznak, ahogy annak lennie kell. Néha megállnak, belebámulnak a vízbe, mely visszaveri a Belvárosi híd lámpáinak fényét. Egy troli épp most húz át a hídon, döng a híd alja, majd elül a lárma.

Lassan minden elsötétül, elcsendesedik, csak a rakparton száguldó autók lámpája villan egyet-egyet, a víz felől nevetés hallatszik, tűsarkok kopogása, és újra csend.

A Hold is felmerészkedik az égre, még kissé homályos, de már látni, mennyire örül, hogy elűzte a Napot. Egy mentő szirénázik át a hídon, s örülök, hogy most itt vagyok,…ugye milyen kevés kell az örömhöz, s csak remélem, hogy a beteg, aki benne van, rövidesen jobban lesz…

Valahol vad zenével indul a szombat esti láz, buli, buli hátán. Fiatal korom jut eszembe, amikor a szombat estét el sem tudtuk képzelni otthon.

Most egyedül vagyok, s csak ŐRÁ gondolok, hogy mennyit sétáltunk itt a parton. Vajon akkor ránk gondolt-e valaki?

Teljesen sötét lett, az órámra nézek, s elindulok a színház felé. Ropog a sok apró kavics a cipőm sarka alatt, néha inog a lábam, de felérek a sima aszfaltra. Átmegyek a zebrán. Belépek a színház szentélyébe.

A ruhatárban lekabátolok, s kezdődik az előadás…

A rakpart – másodszor 

Idegesen bolyongok a belvárosban. Még másfél óra van az orvosi vizsgálatig, ami sorsdöntő lehet…életemben még így nem féltem…most komoly a tét…ki tudja, mit állapítanak meg?

Január közepén vagyunk, de már 7-8 fok van, s a Széchenyi tér platánfái alatt sok ember ül a padokon. Elindulok a posta felé, még feladom a csekkeket, lehet, hogy már az utolsót…?

A sárga új villamos hosszan kanyarog, majd megáll. Nem sokan tolonganak, délidő van. Átmegyek a síneken. A postán soha még ilyen rövid sor nem állt. Ha sietek, akkor irtó hosszú sor van, de most rengeteg az időm, és hipp-hopp, végzek.

Érdekes, ezt sem éreztem sosem, hogy van időm. Most, még van…meddig?

A Belvárosi híd felé veszem az utam. Eszembe jut, le kellene mennem a rakpartra, még egyszer látnom kell a Tiszát, ki tudja, meddig láthatom. Lepereg ötven évem. Mit kaptam ettől a várostól, s én mit adtam ennek a városnak…

Még egyszer látnom kell a Tiszát! Mily sokszor sétáltunk itt VELE…Öt éve nincs már…majd csak ODAFÖNN sétálhatunk megint, ha eljön az én időm is.

A rakparton szépen süt a Nap. A napos délben csak néhány babakocsis anyuka és kutyát sétáltató emberrel találkozok. A víz szélén vadkacsák úszkálnak, egyikük kijön a vízből. Csodálatosan tiszta lába csak úgy virít. Most mondja valaki, hogy koszos a Szőke Tisza vize… Mellettük sirályok gubbasztanak, vagy csak az ebéd utáni sziesztát tartják.

Az újszegedi oldalon hatalmas transzparens mutatja ez itt a KALANDPARK.

Jó lenne átmenni, megnézni, végigmenni rajta hóbortosan, de ilyenkor zárva van.

A felhők elúsznak, s a kék égen egy-egy repülőgép húz csíkot. Gyerekek mennek le a vízhez, azt hiszem, vége van a tanításnak, köveket dobálnak, ki tudja messzebbre dobni, ez itt a tét, nagyokat nevetnek… Fönn biciklisek karikáznak. Jó is, hogy nincsen hó…csak sár és napfény…

De itt a klinikák tövében árnyék van. Így is, és úgy is. Ki tudja hány élet ért itt véget, és mennyi reménykedő óra telt el? Meglátom az ARANYCSAPAT szobrát, közülük sem él már senki. Sosem érdekelt a foci, most mégis megállok, s emlékezek rájuk, mintha búcsúzkodnék…úgy érzem a város hűtlen lett hozzám. Pedig milyen lelkesen jöttem ezelőtt 50 éve…és mennyi fájdalmat, de mennyi szépet is adott ez a város. És jöhet-e még valami? Anyám szerint minden előre meg van írva. És miért nem olvashatjuk? Talán akkor változtathatnánk rajta?!

A DÓM órája üt. Visszamegyek a házak közé, átmegyek a Hild-kapu alatt. Hányszor jártam erre, s észre sem vettem, mint annyi mindent ebben a városban…

Itt az idő, benyitok a kapun, s a szívem 120-at ver…

Kép: Szeged, Tisza-part
Fortepan 115116
Évszám: 1938
Orig: Kelemen Zsuzsa