A nyugdíjjal kapcsolatos problémáknak két megoldása létezik: egy reális és mesebeli. A reális, hogy Gábriel arkangyal leszáll a mennyből és lángpallosát lengetve rendbe teszi a nyugdíjrendszert, a mesebeli pedig: majd az „illetékesek” összehoznak valamit.

Sajna, majdnem olyan öreg vagyok, mint a fenti vicc és legalább annyira unalmas, hogy folyton kötözködöm. Most épp majdani – már nem is olyan távoli – nyugdíjas éveimen merengtem el és meg kellett állapítanom: ha valami jóvátehetetlen tévedés miatt mégsem nyerem el a Nobel-díjat addig az írásaimért, akkor alaposan meg leszek lőve. Pont úgy, mint Önök, kedves olvasók. Annál nagyobb valószínűséggel, minél fiatalabbak. Ja, kérem: az ifjúság nem mindig előny!

Előtakarékossággal persze meg lehetne előzni, hogy felkopjon az állam, de ki tud itt előtakarékoskodni? Mert ugye: miből? Tudom, az én hibám, hogy nem vagyok elég élelmes és nem keresek többet. Azaz, keresek én eleget, csak nem találok. Mert valahogy olyan jól sikerült eldugni a nem, hogy megfelelő, de legalább elfogadható javadalmazást, hogy nem csak én, hanem számos keresgélő társam sem bukkan rá. Ebből is világosan kiderül, hogy ügyes partnerekkel játszunk. És évtizedek óta hallom az ígéreteket. Amiket mindig meg is tartanak. Maguknak. Mert a magamfajtának valahogy sose jut semmi. Az ígéreteken kívül.

Bár úgy értesültem, hogy ez egy demokratikus ország, ahol mindenféle szavazások alkalmával azért választottunk meg bizonyos közszolgákat, hogy megoldják az ilyen és hasonló problémákat – így visszatekintve az elmúlt évtizedekre -, be kell ismernünk, kedves barátaim, hogy eltoltuk. A közszolgáink többnyire még azokat a gondokat sem tudták megoldani, amiket maguk generáltak, nem hogy a világ változásával felmerülőket.

De legalább elszegényedtünk, hajdani versenytársaik, más országok úgy húztak el mellettünk, mint egy Ferrari a rolleros mellett. Ez persze kétségtelen előny, mert a koldusbotgyártás hihetetlenül fellendült hazánkban és nem kell sokat várni az építőipar dübörgésére sem: szegényházak tömegeire lesz szükség.

Valahol csak laknunk kell nyugdíjas éveinkben!

Eleszegetjük majd a finom csirkefarhát menüt, és ha utazni vágyunk, majd megreszkírozunk egy BKV jegyet, amellyel eljuthatunk akár a távoli és rejtélyes Népligetbe is. Bár mit keresnénk ott? A hajdan volt ifjúságot? Esetleg az eszünket, amit valahogy elhagytunk az évek során? Amíg rábólogattunk mindenre: legyen így!

És úgy is lett.

Megkaptuk, amiért megdolgoztunk. A csirkefarhátat, a kinyúlt rugójú vaságyat a kórházban. A nővért, aki vagy van, vagy nincs, de az biztos, hogy lestrapált, a gyógyszert, amit nem tudunk kiváltani, mert drága. De minek is nekünk a gyógyszer? Csak tovább húznánk, tovább markolnánk fel a horribilis nyugdíjat. Etikus ez a következő generációval szemben? Képesek volnánk több pénzt kizsarolni belőlük, a magunk kis nyugdíjára? Mert azt a pénzt, amit mi csengettünk be a nyugdíjkasszába, már kifizették elődeinknek. A szüleinknek. Az se volt sok. Nem is sajnáltam tőlük. Inkább támogattam őket, ha már az Állam bácsi nem tudott elég apanázst fizetni öregségükre.

Engem senki sem fog támogatni, nincsenek gyermekeim. Ezért is bazírozok a már említett Nobel-díjra. Ha mégsem kapnám meg, kérném a kedves kollégákat:

Ugyan már, foglaljanak egy jobb helyet valamelyik belvárosi templom előtt! Úgy hallom, vasárnap délelőtt csak úgy dübörög a koldus-biznisz!

A nyitókép kép Antal Dániel munkája