Kopogtak. Nem. De kopogtak… 

A nyikorgó ajtót kitárva ott állt a küszöbön maga az Öregség. 

- Gyere be - mondtam. 

Kopogós botját a sarokba támasztotta, szusszant egyet, aztán nehézkesen leült az egyik kényelmes fotelbe.

- Csakhogy megérkeztél, már nagyon vártalak. Mivel kínáljalak?

- Csak hellyel! Nem iszom, nem dohányzom, édességet, zsíros ételeket nem eszem. Ja, egy pohár vizet, ha kérhetek, lehetőleg ne klóros csapvizet, vagy szennyes ásványvizet.

- Akkor mit adhatok?

- Ha van Anna víz, én azt iszom. Az az egészséges.

- Meddig maradsz? – faggatom.

- Az tőled függ. Mostantól mindennap melletted leszek. Vigyázok rád. Ne legyél meggondolatlan, óvatlan.

- Azért folytathatom eddigi életem?

- Persze, de ha olyat teszel, ami nem jó, én jelzek.

Ezt megbeszéltük.

De másnap már vitába is kezdtünk.

- Mi a baj? – kérdeztem.

- Rosszul indult a napod, este későn feküdtél le. Volt egy 104 éves japán asszony, aki azért élt olyan sokáig, mert mindennap nyolc órát aludt.

- De én nem bírok éjjel aludni.

- Láttam. Olvastál és írtál. Írtál és olvastál. Meg rejtvényt fejtettél. Aztán mikor végre elálmosodtál, megint eszedbe jutott valami, és megint felkapcsoltad a villanyt.

Magad kapcsold ki!

- Jó, majd megpróbálom.

Teltek a napok. Hosszabbodtak az éjszakák. Az Öregség meg itt volt velem. Mindennap. Minden éjjel. Intett és figyelmeztetett. Mindenbe beleszólt.

- Állj fel a számítógép mellől. Menj levegőre. Nézd, milyen szépen süt a nap. Hallod, a madarak hogy dalolnak?

- Ezt eddig is hallottam, és nem igaz, hogy állandóan a számítógép mellett ülök, mért mondasz ilyeneket?!

Ha reggelenként álmosan vettem elő a kávéscsészét, az Öregség ott állt mellettem, kivette a kezemből. Na, nem azért, hogy ő készítse el nekem a kávét, hanem hogy leszoktasson róla. 

- Magas a vérnyomásod, és a sok kávé miatt nem tudsz aludni.

- Na és – duzzogtam. Aztán nagy sokára tényleg leszoktam róla. Ám a reggelinél is mellettem állt, néha hátba is vágott:

- Ne egyél annyit – mondogatta – magas a koleszterined, zsíros lesz a májad, megnő a hasad - és én attól féltem, teljesen elmegy az étvágyam.

Ha reggel hideg volt, megittam egy kupica jó házi pálinkát, de ezt sem hagyta szó nélkül.

- Egy úrinő nem iszik!

- Na és, akkor nem vagyok úrinő, és különben is eddig is ittam, kávéztam, zsíros ételeket és jókat ettem, és semmi bajom nem volt.

- Most majd lesz! – és megfenyegetett a botjával.

Megint hetek, hónapok teltek el. Egy reggel arra ébredtem, hogy fáj a fejem, zsibbad a karom, és alig bírtam lemászni a lépcsőn. A súlyom is megnőtt.

- Na, ugye, megmondtam, de nem hallgattál rám - korholt a megszokott módon.

- Ne legyél rosszindulatú, kárörvendő. Egyáltalán miért nem mégy már el, hagyjál engem békén! Már mióta itt vendégeskedsz. Tudhatnád, akármilyen kedves vendég, három napig untig elég!

- Ez most nem ilyen, és mondhatsz bármit, nem tudsz megsérteni, és el sem megyek. Majd meglátod, ha én itt hagylak, neked régen rossz.

- Nem rosszabb, mint most, hogy mindig a nyomomban vagy, és mindig nyaggatsz, menj már el!!! Hallod!!!!

- Ha én most kimegyek azon az ajtón, többé nem jövök vissza, de neked is véged van, nem éred meg a 126-dik éved.

- Na és, mit érdekel az téged?!

- Engem nem is, de te tehetetlen, elesett leszel nélkülem. Én pedig akkor is itt maradok veled, ha nem akarod. Bárhogy tiltakozhatsz, veled leszek az IDŐD VÉGÉIG.

- Bánom is én – mondtam, és elraktam a kávés csészéket a szekrénybe, beállítottam a pálinkás üveget a helyére, elzártam a számítógépet, és belesüllyedtem a fotelba.

Így éltem át a két ünnepet.

Ki tudja, az év első munkanapján még vendégem lesz-e az ÖREGSÉG… nézzetek be hozzám, hogy meglessétek!

(Szeged, 2014 Szilvesztere)

Kép: Léva, az alsó vár kapuja. (Részlet)
Fortepan 42728
Évszám: 1939
Orig: Konok Tamás id.