Kedves feleim, kiket általában nyeretlen kétéveseknek titulálnak! Vala az idők homályában egy olyan személyi azonosító okmány, melyet, útlevélnek hívtak.

Na, jó. Persze most azt mondjátok, ilyesmi ma is létezik. És igazatok is van. Csak épp… Úgy van ez, mint a pilótakeksszel. Ez a „mai” pilótakeksz, már nem „az” a pilótakeksz, ahogy a mai útlevél se egészen olyan, mint a hajdani. Ahogy a mostani okmányirodák se igen emlékeztetnek a hajdaniakra. Nem a berendezés átalakulása – jó, persze az is más lett – és nem az ügyintézők változása – naná, hogy mások! – jelenti a különbséget. Hanem a hangulat. A „fíling”.

Emlékszem, mikor - állig felszerelve mindenféle okmányokkal, okmánybélyegekkel, miegyébbel -, először adtam be útlevélkérelmet. A már igencsak lazuló szocializmus idejében jártunk. Ifjonc voltam, mint most ti, és a torkomban dobogott a szívem, mikor odaballagtam a kisablakhoz, a papírokkal. Átkozottul sok múlott azokon a nyavalyás irományokon. Például az, hogy mehetek-e kedvesemmel, életemben először, külföldre. Vagy ugrik a betervezett nyaralás…

Mert azokban az időkben bizony útlevél kellett ahhoz, hogy átléphessem az országhatárt. Amit vagy megkapott a dolgozó, vagy nem. Akkoriban még így ment. Ha csak a szocialista táboron belül akart valaki utazgatni, nagyobb volt a sansz a kedvező elbírálásra, de ha a nyugati rothadó kapitalizmus mételyében akart megmártózni… Nos, az már kétesélyesebb volt.

Bár már egyre kevesebb ismerőstől hallhattam, hogy nem kapott útlevelet. Azért csak akadtak ilyenek is… És gyakran nem tudta a dolgozó, hogy ő most miért is nem kapta meg a vágyva vágyott dokumentet. Csak jött a levél, az értesítés, miszerint: nem nyert. Akár a kaparós sorsjegynél.

A barátnőmnek nem voltak ilyen gondjai, ő „jó káder” családból származott, már volt is útlevele, mindenféle színű. Csak én voltam olyan proli, aki nem, hogy a Bécsi út másik végén nem járt még, de még csak a vadregényes és távoli Pozsonyban vagy Kolozsvárott sem.

Azt ugyan tudtam - a dolgokat logikusanan végig gondolva -, hogy semmi okuk nincs arra, hogy ne adják meg az útlevelet, de mégis… A frász bennem volt. Ez valahogy a korhoz tartozott. Mert mit lehessen tudni, hogy mit tudnak, vagy vélnek tudni rólam. Valahol, az Olümposz ködös magasában üldögél egy tag – jó, lehet, hogy hölgy – és dönt felőlem. Olyan információk és szempontok alapján, amikről nekem lövésem sincs. És semmivel sem tudom befolyásolni a döntését, hiszen… Csak egy porszem vagyok. Rohadt érzés volt.

Aztán persze minden simán ment. Kár volt izgulni. Időben megjött az értesítés. Átvehettem az útlevelet, amire nagyon büszke voltam. És átkozottul örültem neki. Mintha kitüntettek volna. Vagy, mintha egy csoda nagy ajándékot kaptam volna. Eszembe se jutott, hogy az volna természetes, ha az útlevél mindenkinek simán járna. Az meg, hogy anélkül is lehet utazni, hát olyasmi csak a sci-fi regényekben fordulhat elő. Hát mivé lenne a világ, ha a határon nem macerálna egy vasvillaszemű hivatalnok, akik alapból feltételezi, hogy valami rosszban sántikálok?

Azóta már jó sok víz lefolyt a – hozzám hasonlóan vén – Dunán.

De a bánat tudja, még mindig hat a régi drill, mikor bemegyek egy hivatalba… Hát még, ha a határt kell átlépnem… Mintha valami gyanús, illegális dolgot művelnék…

Kép: Sopron, közúti határátkelő.
Évszám: 1982
Fortepan 66757
Orig: Magyar Rendőr