Nagy napra ébredtem. Amikor reggel operatőr kollégámmal – Molnár Pistivel – elindultunk a szegedi reptérre, még nem gondoltam, milyen élményben lesz részem.

Amíg az autóbusz döcögött velem, gyermekkorom képei villantak fel. Sokszor néztem fel az égre – akkor még ritkábban jártak a repülőgépek, és még ritkábban szálltak olyan alacsonyan, hogy jobban szemügyre vehessem.

A határban a földeken dolgoztam – apám mellett -, s a TSZ-sítés után már a földön is láthattam  repülőgépet, a mezőgazdasági permetezőt.

Már akkor próbáltam elképzelni, milyen is lehet repülni…

1992-be Stuttgartba utaztunk. Volt egy fél nap szabadidőnk, így hát felmentünk a kilátóba, mely 210 m magas. Ahogy föntről ráláttam a FÖLD „gömbölyűségére”, megláttam valamit, ami megmagyarázhatatlan messzeségnek tűnt. A végtelen mögött még ott volt valami…

Ettől kezdve még inkább nőtt a vágyam, hogy egyszer repülhessek!

Közelebbről akkor láthattam repülőt, amikor lányom két év után hazajött Londonból, s a Ferihegyi repülőtéren vártuk. Mint kisgyerek szaladtam a lelátó terasz hol egyik, hol másik oldalára, mikor hol szállt fel vagy le egy-egy gép.

Számomra akkor még mindig reménytelennek tűnt, hogy egyszer repülhetek.

Aztán jött a koszóvói háború. Már kifejezetten gyűlöltem a repülőgépeket, melyek éjszakánként elsuhantak felettünk. Talán az volt az igazi oka, hogy fiam éppen akkor volt sorkatona, s éppen egy katonai reptéren teljesített szolgálatot.

De végre vége lett a háborúnak, s fiam is leszerelt, épségben hazatért.

Aztán azon a bizonyos napon csak kimerészkedtünk a reptérre, feledve mindent az elmúlt évekből. A vitorlások felszálltak, s a pilóta, Nagy Sándor, aki akkor tanárként dolgozott, mesélni kezdett a repülésről, s arról, hogyan lett pilóta. Mosolyogva fogadta kérésem, hogy szeretnék vele repülni…

Aztán felszálltunk.

Alattunk tátongott a mélység, házak, vasút, országút egyre kisebb lett, s az autók csak egy-egy parányi gyufásdoboznak látszottak. A Matty-ért akár zsebre is tehettem volna, olyan kicsi lett.

Megállt körülöttem az élet, ismét láttam a Föld gömbölyűségét. A Holt Tisza fölött, s félig a város fölött repültünk el.

Csak akkor kezdtem borzongani, amikor lefelé ereszkedtünk, de simán földet értünk…

Bolla Mária budapesti vitorlásversenyzővel beszélgetve sok mindent megtudtunk ezekről a gépekről.

Ugyanakkor Csikós Józseftől… és a repülőtér igazgatójától… is kaptunk információkat, s az irányítótoronyból beláthattuk az egész repteret, ahol akkor éppen egy Romániából érkező gépet vártak…

Álmomban néha ma is előjönnek ezek a szép képek, s olyankor ismét szép napra ébredek.