- Ugye hordod majd a karikagyűrűt? – kérdezte Endre Katától. 

- Miért ne hordanám? – válaszolta Kata - De még nincs is karikagyűrűm. 

- Majd lesz – válaszolta Endre, és kézen fogva Katát, sétáltak tovább a holdfényes tengerparton. 

Még egyikük sem járt a tengernél, így nagy élmény volt mindkettőjüknek… persze minden együtt volt: a tenger, a holdfény, a szerelem és ők ketten.

Azt hitték ez így marad örökre, de egy szép napon véget ért a nyaralás, s utazhattak vissza, ki-ki a saját kis városkájába.

Kata még sokáig álmodott Endrével, s várta, mikor találkoznak újra. Sokszor csengett fülébe az a mondat: Ugye hordod majd a karikagyűrűt? De gyűrűről azóta sem volt egy szó sem.

Újra és újra találkoztak, bár egyre ritkábban. Aztán egy SMS jött Endrétől: Anyám meghalt… Kata azonnal felhívta, s Endre kérte, utazzon el hozzá.

Megnézte a menetrendet, s két óra múlva ott volt. Endre hálás volt érte, s órákat, napokat beszélgettek, miközben Kata főzött, bár nem igen Evett Endre. Anyja volt a mindene, talán azért is nem nősült meg eddig. Most nagyon maga alatt volt…Szüksége is volt Kata vigasztalására.

Ám a temetés után, mintha kicserélték volna. Már rámosolygott Katára, és nagyon hálás volt, amiért akkor azonnal hozzá utazott.

Egy hűvös délelőttön, takaróba burkolózva ültek a teraszon. Be is mehettek volna, de még élvezni szerették volna a szabadban a nyárutót…

Kata éppen kávét főzött, amikor Endre egy fiókban matatott…

- Mit keresel?

- Mindjárt megtudod…s azzal egy kicsinyke kis dobozt vett elő.

Miután leültek a kávézási szertartáshoz, Endre kinyitotta a kis dobozkát, s két kopott, de csillogó karikagyűrű volt benne…

- Hozzám jössz feleségül – kérdezte kissé félénken. Kata majdnem elejtette a kávéscsészét meglepetésében, s pár pillanatig szóhoz sem jutott. Majd lassan felocsúdott… s IGENT mondott…

- Ezek a gyűrűk a szüleimé voltak, ha nekik hosszú, boldog házasságot adott, azt hiszem nekünk is megadatik. És ugye nem baj, hogy nem új? Anyám ragaszkodott hozzá, hogy bárki is lesz a feleségem, ez legyen a szerelem záloga.

Kata még mindig nem tudott a meglepetéstől szóhoz jutni. De később sem igen, ám a karikagyűrűt nem bánta, hogy nem új. Kár hogy nem ismerte Endre szüleit. Tűnődött milyenek is lehettek. Csupán fényképüket látta a szoba falán.

Csak forgatta az ujján, s arra gondolt, vajon tényleg szerencsét hoz nekik is…?

Meg volt az esküvő. Nem hívtak sok embert, minek az a nagy felhajtás, mindketten egyszerű családban nőttek fel, nem volt pompa, cicoma, csinnadratta. Így csendesen elkezdték hivatalosan is közös életüket.

Teltek az évek, jöttek a gyerekek, unokák. s felettük is eljárt az idő.

Egy nyári napon megszólalt Endre:

- Mit szólnál, ha elmennénk a tengerpartra? Oda, ahol annak idején voltunk?

Kata boldogan igent mondott az utazásra, ki tudja, a koruk miatt meddig bírnak még ekkora útra vállalkozni.

Csodálatos napokat töltöttek el fiatalságukra emlékezve, amikor Endre megkérdezte: - Hordtad-e a karikagyűrűt?.

Bizony az ötven év alatt egyszer sem vette le, rá is nőtt az ujjára, talán már, ha akarná se tudná levenni.

- Próbáld meg, mondta viccesen Endre…s addig-addig rángatta Kata a karikagyűrűt, míg az lejött, s oly hirtelen, hogy azonnal beleesett a vízbe. Hiába keresték, nem találták meg.

- Sebaj, e nélkül tudunk élni…mondta Endre, hogy vigasztalja Katát az elveszett karikagyűrű miatt.

Majd összeszedelőzködtek, hiszen amúgy is vége volt  a nyaralásnak.

A kocsi halkan zúgott hazafelé az úton.

A gyűrű a tenger fenekén pihent, s Kata csak azon gondolkodott, a fiúk nem tudja tovább adni a sikert, boldogságot, szép szerelmet hozó karikagyűrűt…

Kép: Budapest, VI. Liszt Ferenc tér 12. (Andrássy úti sarokház), Gaz-13 Csajka tipusú személygépkocsi.
Fortepan 30043
Évszám: 1963
Orig: Fortepan