A havas úton csak negyvennel ment a kocsi. A reflektor fényében sorra maradtak el a kopasz jegenyefák. A rádióban halkan szólt valami Mozart-zene, s agyamban kísértetiesen zsongtak Ákos szavai.

Így egyedül hosszú volt az út. Ez a zene is minduntalan arra az estére emlékeztetett, amikor megismerkedtünk Ákossal.

És most épp a házassági évfordulón mondta ki a bűvös mondatot, s tudtam, nincs mentség: válunk.

Fájdalmasan gondoltam arra, mi lesz, ha a gyerekek megtudják apjuk szándékát? Őt nagyon szerették. Igaz keveset volt velük, de akkor játékaikban benne volt hiányos gyermekkora is. Jó volt nézni, amikor ők hárman játszottak. A kis masinák zakatolását hangos nevetéseik fűszerezték. Lopva figyeltem őket, s észre sem vették, hogy elhallgatott az írógép…

Szállingózni kezdett a hó. A csúszós szerpentin egyre félelmetesebb az éles kanyarokkal. Imre biztosan lejött volna értem, ha megírom, hogy jövök.

Egy külföldi utazáson ismerkedtünk meg, s azóta ő minden álmom hőse. Amikor kiderültek Ákos nőügyei, elhatároztam, ezzel a férfival állok bosszút rajta. Eddig még sohasem mertem megtenni, de most, ma éjjel megteszem…

A vezetéstől kimerülten kopogtam be hozzá.

- Ülj le! – mondta egykedvűen, és észrevettem, nem örül jöttömnek, bár ezt jól leplezi.

- Egyedül vagy? – kérdeztem, mert attól tartottam, van valaki nála, s én utazhatok vissza a havas éjszakában.

Bólintására megnyugodva ültem le a hozzám legközelebb eső fotelba.

- Meg sem kérdezed, miért jöttem?

- Sejtem, biztosan a férjeddel zűröztél össze – nem várt választ – Vacsoráztál már?

- Még nem-.

- Akkor átmehetnénk valamelyik csehóba – mondta, s máris vette a kabátját... Jó volt érezni nyugodtságát, s halványan reménykedtem, mégis várt. Ő ült a volán mögé.

- Bemegyünk Gyöngyösre? – kérdezte.

- Hát persze. Akkor is ott voltunk, amikor először voltam nálad, s épp ilyen havas tél volt akkor is…

- Csak semmi érzelgősség, tudod, hogy nem szeretem – szólt rám.

Sokáig hallgattunk. Kínos volt ez a csönd. Nem kérdezett, arra várt, magamtól mondjak el mindent, mi nyomja a lelkem. Ám ez csak visszafele jövet sikerült. Az első mondat után úgy dőlt belőlem a panasz, mintha vizsgálóbíró előtt állnék.

- Mit adsz be válóoknak? – kérdezte hidegen.

- Én nem akarok válni! – néztem rá ijedten. – Csak Ákosnak fontos ez.

- Pedig neked kell kezdened. Be kell adnod. Legjobb védekezés a támadás -, és dőlt belőle az efféle jó tanács.

Közben visszaértünk. A kapu kísértetiesen csikorgott, s ahogy bevitte a kocsit a garázsba, a bűnügyi filmek jutottak eszembe. Mi lenne, ha most megölne? Senki sem tudja, hogy idejöttem, mint ahogy azt sem, hogy egyáltalán valaki létezik-e a számomra.

E buta gondolatra felnevettem. Becsukta a kaput.

- Mi jutott eszedbe? – kérdezte gyanakodva, s velem együtt nevetett, amikor elmeséltem neki. Majd hirtelen lehajolt, s megdobott egy hógolyóval.

- Ez az első lövés!

- Nem talált! – kiabáltam vissza, s én is megdobtam. Talált.

- Ez önvédelemből volt? – újra nevetett. Átfogta a vállam, úgy mentünk be a házba. A szoba melege tetőzte hangulatunkat. Behúzta a függönyöket. Leült mellém a fotel karjára, s nézett rám hideg kék szemével.

- Mihez kezdesz, ha mégis elváltok? Újra férjhez mégy?

- Nem mondanád meg kihez?

- Talán…talán hozzám – bolondozott.

- Hozzád? És ássam el magam ebben a kis hegyi faluban? – mondtam sértődötten. És e percben gyűlöltem magam, hiszen én is gondoltam már erre, miért is nem beszélek róla.

- Ne húzd föl az orrod! Abból ítélve, hogy idejöttél, mi másra gondolhattam volna. Vagy van másvalakid?

- Tudod mit? Ha csak bántani tudjuk egymást, jobb, ha most azonnal visszautazom.

- Ne hülyéskedj, nem akartalak bántani. Römizünk egyet?

Ráálltam. A felforrósodott hangulatban ez látszott a legokosabbnak. Már az ötödik játszmát nyertem meg.

- Akinek szerencséje van a kártyán, nincs szerencséje a szerelemben! – mondta nevetve, és én ezt magamra értve igaznak találtam. E megjegyzéssel újra a válásról kezdtünk el beszélgetni. Jó kedvem egy perc alatt elszállt.

- Ne keseredj el – poharakat vett elő és egy üveg Martinit tett az asztalra. Vigasztalni próbált.

- Ne rágódj most ezen, úgysem fogtok elválni. Ákos, ha nem is szeret, melletted marad, mert veled biztonságban érzi magát.

És azt hiszem, te még mindig szereted.

- Nem szeretem! És az első emberrel, aki az utamba kerül, megcsalom – mondtam dühösen és az ablakhoz mentem. Még mindig nagy pelyhekben hullt a hó. Imre felnevetett:

- Nos, akkor itt vagyok én, én kerültem elsőnek az utadba.

- Nem gondoltam komolyan – és vele nevettem.

- Legjobb lesz, ha lefekszünk. A belső szobában ágyazok meg neked, ahol a múltkor aludtál.

- Nem akarok még aludni – tiltakoztam – nem azért jöttem.

Bekapcsolta a tv-t és kényelembe helyezte magát.

- Majd költsél fel, ha vége a filmnek.

- Milyen férfi vagy, ha elalszol egy nő mellett? – mondtam kihívóan, de ő visszavágott.

- Ha nem akarod, hogy Ákos után én legyek az elő, nincs jobb ötletem.

- Aludj csak! – morogtam, és most már tényleg magam sem tudtam, miért is jöttem ide.

A TV sípoló hangjára ébredtem. Mindketten végigaludtuk a műsort. Fel akartam állni, hogy kikapcsoljam, de Imre görcsösen szorította a kezem. Nem akartam, hogy felébredjen, de így képtelen voltam elérni a távirányítót. Végül mégis felébredt. Álmosan szedte elő az ágyneműt, nekem a belső szobában ágyazott meg. Úgy látszik csakugyan nem érdekelte, hogy itt vagyok, hogy talán beszélnünk kellene…

Sokáig forgolódtam, nem jött álom a szememre. Egyszer csak bejött a szobába, közel az ágyhoz, fölém hajolt. Úgy tettem, mintha aludnék. Állt egy ideig, aztán lábujjhegyen kiment, nesztelenül csukta be az ajtót.

Kis idő múlva autózúgást hallottam, majd a ház előtt megállt. Az ablakhoz mentem. Fiatal nő jött be a havas kerti úton. Ismerősnek tűnt, bár nem láttam jól. Hangok hallatszottak egyre közelebbről, majd a másik szobában folytatódtak.

Egy férfi és egy női hang. Hallgatóztam. Csak lassan vettem ki a hangfoszlányokat.

A lányt Ágnesnek hívják. Legjobb lenne, ha most azonnal elmennék, ki az ablakon.

Újra és újra átgondoltam szökésem, de földbegyökerezett a lábam, s a kíváncsiságom sem hagyott alább.

A rádió halkan szólt, s ez most kapóra jött. Erőt vettem magamon, s lenyomtam a kilincset. A keskeny résen át megláttam a lányt, háttal ült, kezében pohár, hosszú haja beborította a vállát.

Hát ezért nem fogadott Imre az este úgy, mint máskor, őt várta. Tudta, hogy jönni fog, mégis hagyta, hogy itt maradjak, sőt még vacsorázni is elvitt.

Újabb hülyeségek kavarogtak a fejemben. Mi lenne, ha rájuk nyitnék? Ha Ágnes megtudná, hogy kedvesénél másik nő is van?

Az ágyhoz támolyogtam, majd sokára elaludtam.

Kocsi zúgásra ébredtem, már világosodott, Ágnes ment el. A reggeli havas fehérségben felismerni véltem. Most már biztos voltam benne, hogy ő volt…

Halkan nyílt az ajtó, Imre jött be pizsamában. Látszott még rajta a vasalás, biztosan nem aludt benne. Ahogy meglátott, meglepődött.

- Te nem alszol?

- Valami rosszat álmodtam – próbáltam kidörzsölni a maradék álmot szememből – és autózúgást is hallottam.

Erre összerezzent, de erőt vett magán.

- Nem olyan elhagyatott ez a vidék, mások is laknak itt-, s hogy másra terelje a figyelmem, megkérdezte, hogy aludtam, s mit kérek reggelire?

- Nekem mindegy – mondtam, s ő már el is tűnt. Most valóban mindegy volt minden. A reggeli, a hó, az éjszaka…

Az óra mutatója a hatosra állt. A gyerekek jutottak eszembe, még biztosan alszanak. Anyám sohasem ébreszti őket, megvárja, míg maguktól ébrednek. Talán még Ákos sem vette észre eltűnésem, most ballaghat haza, ha egyáltalán hazamegy.

Szótlanul reggeliztünk. Mondani kellene valamit, felfedni az éjszaka titkát, de nem tudtam megszólalni

Imre útravalót csomagolt, nagyon kedves volt. Le akart velem jönni, de nem engedtem neki. Megígértem, ha hazaérek, írok, s már tudtam is, hogy egyetlen sort sem kap tőlem, s nem is jövök ide többet.

- Jó utat, és vigyázz magadra! – mondta búcsúzóul, és én e percben gyűlöltem őt Ákossal és Ágnessel együtt.

Lassan haladtam az éjjel esett hóban és sokáig vezetett Ágnes kocsijának nyoma. Féltem hazamenni.

Ákos nyitott ajtót. Életemben először féltem tőle, a kérdéseitől, a megjegyzéseitől, a felelősségre vonástól? Nem tudom.

Elhatároztam, semmit sem mondok, én hozzám már nincs köze! De nem faggatott. Láttam rajta az ijedtséget, mi minden fordulhatott meg a fejében?

Eddig sohasem vettem észre, hogy aggódna értem. Ha most kiabálna velem, jobb volna, mint ez a hallgatása, de nem szólt.

Csak napok múlva oldódott fel a feszültség. Letett válási szándékáról, de érzelmek nélkül gyilkoljuk az egymással eltöltött szürke hétköznapokat, a még szürkébb ünnepeket.

Két hét múlva levelet hozott a postás. Azonnal felismertem Ágnes írását, s a borítékban egy fényképes esküvői meghívó… sokáig néztük…

- Ez nem az osztálytársnőd – kérdezte Ákos, de engem e percben a másik arc foglalkoztatott.

Igaz? Mégis igaz kenne? Most már biztosan tudom, Ágnes járt ott azon az éjszakán.

- Ne menjünk el – mondtam. Ákos sem kérdezett többet.

A kiruccanás óta, mintha megváltozott volna. Gyakran hozott virágot, kedves volt, s el-eljutottunk szórakozni is. Azt hiszem, minden jóra fordul, csak az éjszakák hosszúak, míg vergődök a gondolatokkal, a visszajáró téli képpel…

Kép: Fortepan 09382
Évszám: 1935
Orig: Fortepan