Elhatározták, ők is átjönnek valahogy, egyesíteni kell a családot. Bár Mihály bátyámra nem számíthattak, ő Pesten élt, de Sándor bátyám, és nagyapám már eléggé bedolgozta magát Nagylócon, a paplakban, így természetes volt, hogy nagyanyámnak is lesz helye.

Már csak az volt a kérdés, hogyan és mikor jönnek át a határon. Hivatalosan akkor már nem lehetett átkelni, csak a szökés jöhetett számításba.

Itt lép be a képbe nagyanyámnak a testvére Kiss István bácsi, mint már korábban írtam, akinek egész a határig ért a földbirtoka. Mint mezőgazdasági munkás, kapával a kezükben naponta kimentek a földre, hogy a határőrök lássák őket, s megszokják, hogy ott dolgoznak a földeken. Eléggé feltűnő volt egy egyedülálló asszony a 11 éves lányával, aki bizony kemény munkát végzett.

Több nap alatt szinte minden határőr látta őket, s már ügyet sem vetettek rájuk, így elérkezett az idő az indulásra.

István bácsi felpakolta őket a kocsira, majd kihajtott a határba, annak is arra a szélére, mely legközelebb volt a magyar határhoz.

Kifigyelték milyen gyakorisággal, merről merre mennek a határőrök, s az adott pillanatban elindultak.

Anyám hátára egy dunyha volt felpakolva, néhány apró holmi, nagyanyám pedig egy kisebb sonkát, s a zsíros bödönt vette vállára, persze nem üresen, meg egy öltözet ruhát

Arról nem is beszélve, hogy a senki földje éppen fel volt szántva, hogy még a lábnyomokat is meg lehessen látni, ha valaki átmegy ott. De már kezdett beborulni, és szemerkélni az eső. Ám ez mintha csak azért kellene, hogy a határőrök elbújjanak az eső elől. Különben is ki akarna átmenni egy ilyen határon, ahol semmi forgalom nincs, napok óta senkit sem láttak erre a kapáló asszonyon és lányon kívül.

István bácsi, azért ott maradt a kocsival, ha mégis valami történne, esetleg egy kis dohánnyal, ezzel, azzal, netán pár lejjel el tudná tussolni az ügyet.

Az eső kissé váltott a szemerkélésből, de még nem volt vészes. Bár nagyanyám a dunyhát féltette, mert ha abban megázik a toll, azt többé nem használhatják semmire sem.

Már nem sok volt a határig, amikor meglátták, hogy két kutya szalad a szántáson éppen feléjük. Ha ezek ugatásba kezdenek, a környék összes határőre idejön, és nem hogy átmenjenek a határon, de lecsukják őket, akár fejbe is lőhetik…

Meleg helyzet volt. Nagyanyám először imádkozni kezdett, ám hirtelen rájött, ettől határozottabb fellépésre van szükség. Valamennyi kenyér is volt nála, letette a földre a zsíros bödönt, belenyomott kétszeletnyi kenyeret, s a feléjük jövő kutyáknak adta, akik miután megették, még azt is hagyták, hogy megsimogassák őket.

Várva, hogy mi következik, lerakták a csomagjaikat, egy kicsit megpihentek, majd egy idő után a kutyák szépen lassan elindultak mellőlük az ellenkező irányba. Az eső még mindig tartotta magát ahhoz, hogy essen is, meg ne is. Visszanéztek, s látták, hogy István bácsi még mindig ott áll a kocsival, lovakkal. Bizonyára őt is megviselte az előző jelenet…

Most már nemcsak a felhők borulásától lett sötét, amúgy is kezdett alkonyulni.

- Nézd kislyányom - mutatott nagyanyám két hatalmas akácfára -, ha azt elérjük, akkor már biztonságban leszünk.

Anyámnak rettenetesen fájt a lába, és a háta is, de erre a biztatásra erőre kapott, s szaporábban szedte lábait.

A szántás megszűnt, s most már csak füves területen mentek.

És végre elérték az akácfákat. Úgy tervezték, hogy itt egy kicsit megpihennek, s majd reggel virradatkor indulnak tovább. Ám alig lerakták terheiket, kocsizörgést hallottak Nem tudták eldönteni, most elbújjanak, vagy inkább előjöjjenek…

Ez utóbbinál döntöttek, és szerencséjük volt.

A zörgő lovas kocsi éppen melléjük ért, amikor a kocsis „lehőgette” a lovakat.

- Merre mennek? - kérdezte, s most hirtelen nagyanyám nem is tudta, merre is akarnak menni, de eszébe jutott keresztapám, aki Mezőkovácsházán lakott.

A kocsis felrakta a csomagokat. És elindultak.

Anyámnak a saroglyában jutott hely, de nem is bánta, mert abban a pillanatban elaludt. A kocsis és nagyanyám beszédbe elegyedtek. Nem merte ugyan elmondani, honnan jönnek, volt benne egy kis félsz, mi van, ha az ember esetleg jelenti, hogy most jöttek át a határon. Még elég közel érezték a senki földjét, s nem élte volna túl, ha visszavinnék…csak azt, hogy hova tartanak, és szinte hihetetlen, a kocsis éppen Mezőkovácsházára tartott.

- Talán reggelre odaérünk-, biztatta nagyanyámat - addig akár aludhat is egyet - de nagyanyám annak ellenére, hogy fáradt volt, nem mert elaludni, mert mi van, ha ez az ember elveszi még azt a kis holmijukat is, és valahol leteszi őket az út közepére.

A kis viharlámpa gyéren világított a kocsi alatt, a lovak egyenletes, közepes tempóban mentek.

S reggelre valóban meg is érkeztek Mezőkovácsházára, pár házra keresztapáméktól. Amikor a kutyaugatásra kinézett keresztapám, meglepetésében elsírta magát:

- Édesanyám, hogy kerülnek ide?

(részlet Kurunczi Mária A dobpergés elmarad című könyvéből)

Kép: Fortepan 43490
Évszám: 1942
Orig: Konok Tamás Id.