Nagyanyám mindig azt mondta: ne hagyjam a kést az asztalon élével felfelé, mert az veszekedést jelent.

Azóta gondosan ügyelek rá, hogy mindig elfordítsam. Nem akarok senkivel sem veszekedni, bár néha muszáj, nagyon, de nagyon muszáj….

Ha valamit, hát a házimunkát útálom legjobban, annak nincs látszata, hacsak akkor nem, ha nincs megcsinálva…emiatt képes lennék összeveszni az egész világgal. Egyébként jól vagyok, csak néha nem látszik rajtam…

Agatha Cristie azt mondta, őt mosogatás közben olyan undor fogja el, hogy kényszert érez arra, hogy megöljön valakit…nekem ez vasalás és takarítás közben jön elő. Sokszor mondogattam már, takarítson mindenki saját maga után, hozza rendbe a saját holmiját, falra hányt borsó. Miért van az, hogy bárki elvárja tőlem, hogy utána takarítsak?!

Bár a mosogatás az jó dolog…közben elkalandozhatnak a gondolataim, s a vízcsobogástól nem hallom a körülöttem lévők beszélgetését, a környezet zaját…

Simon István a költő is olyan szépen írta le a mosogatóvízcseppeket abban a versében, melyben elmondja, hogyan mentek el leánykérőbe az öccsével, s abban a versben szinte megszemélyesítette a mosogatóvizet, amikor a leendő vőlegény meglátta kedvese kezén a mosogatóvízcseppeket…

Szóval ott tartottam, hogy a kést mindig élével elfordítva kell letenni az asztalra…

Nagyanyám bölcs asszony volt, és gyakran szégyellem magam, hogy annak idején kinevettem.

Bölcsességei mára értek be.

S ha beteg vagyok, vagy csak rossz a kedvem, mindjárt az az első gondolatom, ő mit csinált ebben a helyzetben. Az ólomecetes borogatást ma már nem ismerik, a nyakmasszírozást sem, mandulagyulladás esetén és még sorolhatnám a világ és saját egészségünket megváltó fortélyait.

A teáról is ő jut eszembe. Kertjében számtalan teanövény illatozott. Felnőtt fejjel gondoltam át ezt a fajta növénytermesztést, s a hárstól, a citromfűig, a borsmentától a levenduláig sok minden terem a kertemben. Télire mindig szárítok bodzavirágot, s mostanában már a gyerekeim is hozzám jönnek, ha kell egy-egy adag teára való szárított menta

A minap Nandafalván jártam, amikor is két hindu szerzetessel beszélgettem. Megmutatták az új templomot, és egy indiai misén is részt vehettem. Nagyanyámmal is minden vasárnap reggel misére mentünk, s utána hazafelé útba ejtettük a Formann-cukrászdát, de csak az kapott fagylaltot, aki jól viselkedett a misén.

Szóval a két szerzetes meghívott reggelire, finom eredeti indiai tea gőzölgött a csészékben, mézzel ízesítve, valami indiai krumplis étket szolgáltak fel. Bár nem voltam igazán éhes, már reggeliztem, mert nagyanyám, mint minden mást, azt is mondta: soha ne indulj el otthonról reggeli nélkül, mert nem tudod, a nap folyamán, hol kötsz ki. Az ő korában nem volt úton útfélen lángossütő és hotdog, meg egyéb ennivaló. Azért, ha már meghívtak, elfogadtam a vegetáriánus reggelit, s közben szitár zene szólt, füstölő illatozott. A hideg hajnalban bizony jól esett.

S a hajnal is. Régen éreztem ilyet. Bár sohasem szerettem korán kelni, de ez a reggeli koránkelés most nem esett nehezemre. Volt célja, értelme.

Valamit visszahozott a múltból, az ifjúkorból, abból a békéből és csendből, ami ezt a reggelt övezte.

A madarak első trillázása, a friss levegő, a határ, a lombok susogása őrá emlékeztetett. Akár a hajnali aratást is megidézhettem. Ma már nem tudják a fiatalok, hogy csak hajnalban, harmatban érdemes kaszálni, mert a nedves gabonát könnyebb levágni, mint délidőben, amikor már csörgősre sütötte a nap.

S itt van a friss harmat…, nem véletlen  éneklik sok-sok népdalban, hogy a friss harmatban fürödni a legszebb szépítőszer.

Levetettem cipőm, s mezítláb mentem végig a harmatos füvön, s lám az első borzongás után igazi felfrissülés volt mezítláb végigmenni a zöldben…

Régi receptek után kutatok a konyhafiókban, s az emléktárgyak között megtalálom kusza betűivel írt füzetét, melybe csak néhány recept volt felírva, hiszen nagyanyámnak talán a fakanálban volt minden tudománya, neki nem kellett receptkönyv, hogy igazi egyszerű, házias ételeket főzzön.

Otthon sütötte a kenyeret, néha velünk is dagasztatta, hogy érezzük, milyen komoly, kemény munka ez, hogy akkor igazi, ha a verejték csöppek belehullanak a tésztába, attól lesz sósabb, keményebb… s mi gyerekek, mint a mesében a medve, ott lestük, mikor sül ki a cipó, melyet megkent zsírral, s a kertben a paprika és paradicsom bokor tövében ülve, frissen szedve e zöldségeket, ettük meg a külön-külön, csak nekünk sütött kiscipókat...

S télen a kukoricamorzsolás volt még nagy élmény. Mi gyerekek nem igen morzsoltunk, de a csutkát nekünk kellett összeszedni. Először azonban ebből építettünk. Hol kutyaólat, hol fúrótornyot, mely mindig ledőlt. S mindig utólag derült ki, nagyanyám húzta ki a legalsó csutkát, persze észrevétlenül, hogy újabb lehetőséget adjon a játékra, az építésre…bölcsen tette, hiszen így tanított meg arra, amit Váczi Mihálytól is olvashatunk: Újra kell kezdeni mindent.

Ezeket a hagyományokat, az ő bölcsességeit  nem őrzik könyvek, múzeumok. Csak a mi szívünkben él, mint nagymama is, aki nagyon, de nagyon, bölcs asszony volt, bár kevés iskolát végzett, de az élet iskolája megtanította mindenre, amire szüksége volt. Ez minden hagyatéka nekünk…

Bölcsességei számomra csak mára értek be, és tudom, hogy nem szabad a kést élével felfelé hagyni az asztalon…

Kép: Fortepan 26818 (részlet)
Évszám: 1962
Orig: Pohl Pálma