Ha az ember blogot kezd írni, különösen, ha történelemmel foglalkozó témákat forszíroz, ne csodálkozzon, ha nem mindig értenek egyet vele. Ha kijavítják. Ezt még meg is szoktam köszönni. Mert hibázhatok és - sajnos - szoktam is. Még az is belefér, ha időnként elhordanak mindennek. 

 És akkor mi van?

Nincs ezzel semmi baj.

Miről is van szó?

Az eseményeknél, amikről időnként írok – bármily meglepő egyesek számára – nem voltam jelen. Rendben, elég vén fickó vagyok, de annyira azért nem, hogy ezer évvel ezelőtt ott lehettem volna egy csatában, vagy ötszáz éve egy koronázáson.

Tehát: nem vagyok szemtanú. Akkor honnan szedem az egészet?

Érdekelni kezd valamely téma, rákeresek, olvasok róla. Lehetőleg minél több, bővebb forrásból.

Aztán…

Némelyik forrás tetszik, némelyik meg nem. Némelyikkel egyetértek, másokkal meg nem. Némelyiket – esetleg – komplett marhaságnak tartom. (Nem akarok példákat mondani…) Azaz: rostálok. A végére marad, ami marad. Ezek alapján igyekszem megírni az adott esemény történetét. Ahogy, szerintem, megeshetett.

Akármennyire is ragaszkodnék az általamnak valósnak vélt tényekhez, azt mindenképpen hozzá kell tennem: ha nem az igazat írom, az csak annyit jelent, hogy engem is átvertek. Miért ne lehetne engem is megvezetni? Hiszen mindenki átverhető. Pont én lennék kivétel?

És nem is kell okvetlenül szándékos bepalizásra gyanakodni. Az már egy egészen más tészta, mikor valaki, vagy valakik, érdekből tekernek egyet a tényeken.

Talán ismerik a játékot még gyerekkorukból: a kis srácok kört alkotnak, a kezdő kitalál egy szót, és belesúgja a mellette ülő fülébe, az továbbadja a következőnek, szintén súgva. És így tovább… Aztán amikor körbeért a szó, lehet csodálkozni. Gyakran egészen más érkezik meg a „feladóhoz”, mint ami elindult.

Gondoljanak csak bele: történt ezer évvel, de akár, csak kétszáz évvel ezelőtt valami. Amiről egy vagy több ember feljegyzést készített. A saját szemszögéből nézve az eseményt, úgy írt róla, ahogy a szíve, vagy épp az érdekei diktálták. Mások, a későbbiekben - mivel nem lehettek jelen személyesen, de még az eredeti szemtanúkkal sem válthattak szót -, ezekre a forrásokra alapozva írnak a történtekről, megint csak a saját „szemüvegükön” át szemlélve azokat. Még, ha nem is ferdítenek szándékosan a tényeken, akkor is: értelmezik valahogy azokat. És ez okvetlenül hatással lesz a későbbi olvasóra. Minél távolabbi az esemény, minél több kézen megy át az információ, annál bizonytalanabb, pontatlanabb. Technikai nyelven fogalmazva: romlik a jelminőség.

Utólag nagyon nehéz pontosan – néha majdnem lehetetlen – meghatározni, ki mit tett, hogyan tette, mikor és miért. Már, ha ott volt egyáltalán.

A tények makacs dolgok. De ki ismeri pontosan a tényeket?

És itt jönnek a „hitbéli” kérdések…

Mindenkinek lehet – és többnyire van is – valamiféle vallási, politikai, szemléletbéli meggyőződése. Az – jelen esetben – teljesen mindegy, hogy mennyire van igaza, vagy, hogy egyáltalán van-e némi köze az igazsághoz. Hisz, vagy éppen kételkedik valamiben. És ez a legveszélyesebb… Ha példabéli illető úgy véli: belegázoltak politikai, filozófiai, vallási hitébe, gyakran nagyobb lángot fú, mint egy jól karbantartott lángszóró.

Hogy képzeli az az alávaló! Hogy mer ilyesmit gondolni?!

És dühöng. A maga szemszögéből nézve: teljesen jogosan.

Az viszont az eszébe sem jut, hogy nem csak az ő nézőpontja létezik.

Uram bocsá! Más ember mást gondolhat. Ugyanarról…

Attól még nem gazember és nem is biztos, hogy hazudik.

De erről meggyőzni egy „igazhitűt”…

Ez a komoly meló. Néha reménytelen...

A kép kiválasztása ezúttal sem a véletlenen múlott. Arrafelé nyilván egészen másképp ítélik meg Jellasicsot, mint a mi Sándorunk:

"Fut Bécs felé Jellacsics, a gyáva,
Seregének seregünk nyomába’"
(Petőfi Sándor - A vén zászlótartó)

Kép: Horvátország, Zágráb, Jellasics bán tér (Trg bana Josipa Jelačića), Jellasics bán lovasszobra.
Évszám: 1903
Fortepan 76292
Orig: Fortepan

Megjegyzés: A Jellacsics név nem elírás. Petőfi úr így írta…

Jellacsics: Josip Jelačič báró (1801-1859) császári ezredes, 1848. márciusától horváth bán, aki a bécsi udvar titkos parancsának engedelmeskedve „fellázadt” a magyar kormány ellen, s csapataival Pest-Buda ellen vonult, amíg a pákozdi ütközetben meg nem állította a magyar hadsereg. Fegyverszünetet kért, s a harci tevékenység szüneteltetését arra használta fel, hogy Bécsbe meneküljön. (Magyar-irodalo.elte.hu)