A tanár elszomorodott, látva, hogy a tanítványai egytől egyig elballagtak. Sokukról még hallott néha híreket, de többen voltak, akikről a ballagás után semmit nem tudott. Pedig érdekelné, hogy mi történt velük. 

Azért bízott abban, hogy jól megtanulták a leckét, amit annak idején beléjük sulykolt, és hasznát is veszik. Neki mindig csak a remény marad.

Aztán egy este kopogtak az ablakon.

Abban reménykedett, hogy valamelyik diákja jött el hozzá, és nem is tévedett.

Egy kedves, mosolygós, de már nem kisfiú állt az ajtóban.

- Csak erre jártam, gondoltam meglátogatom - mondta zavartan.

Bár lenne ezer dolga, elküldheti a fiút azzal, hogy jöjjön máskor, de kíváncsi volt, mi történt a gyerekkel. Vajon még mindig olyan kópé, mint abban az időben volt, vagy már megkomolyodott?

Leültette, s megkínálta egy kis süteménnyel, teával. Hirtelen nem is tudott szóhoz jutni a meglepetéstől. Ez a vagány kölyök, akinek annak idején nem is lehetett parancsolni, most meglátogatta őt, és úgy tűnik nem is olyan vagány. Meghúzódva gunnyasztott a felkínált széken.

Mégis, mi történhetett vele, hogy ennyire megváltozott?

Nehezen indult a beszélgetés, s valami olyan érzése volt, hogy a fiú bajban van, nagy bajban. Végül fény derült a titokra:

A gyerek egy nagymenő vállalkozónál dolgozott. Albérletben lakott, ahonnan egy lány miatt kirakták.

Nem volt hirtelen hova mennie, a főnökhöz fordult, aki először hallani sem akart róla, hogy magához vegye, de végül is úgy döntött, a szerszámos kamrában jól elfér a gyerek. Tiszta is, tágas is, különben meg nyár van, télire meg majd találnak valami megoldást.

Nyilván hátsó szándéka is volt ezzel, mert a fiú kéznél lesz, bármikor adódik akár késő este is egy munka, megcsináltatja a gyerekkel.

Terve bejött, a fiú szorgalmasan dolgozott, semmi baj nem volt vele.

Hétvégeken a felesége kérésére meghívta ebédre, s utána még órákig beszélgettek, sörözgettek.

Eltelt a nyár, a napok rövidültek, már korán sötétedet, ám a fiúnak még mindig nem volt hova mennie, igaz, olyan nagyon nem is keresett szállást. Beszerzett egy jó zseblámpát, s esténként olvasott, míg el nem jött a lefekvés órája.

Egy este halk neszezést hallott az ajtón, majd egy női hang suttogva bekéredzkedett. A főnök felesége volt, akinek már régen tetszett a fiú. Azért ő sem bánta, hogy még a szerelem is úgymond házhoz jön, ő is lelkesedett a nőért.

Mint ahogy az lenni szokott, elindult egy románc, ami hosszú hetekig tartott, és amint az is lenni szokott az ilyen esetekben, erre is fény derült…

A főnök éktelen haragra gerjedt, s mindkettőjüket elzavarta. A fiú szedhette a sátorfáját. Az asszony a rokonokhoz menekült, de neki nem volt hova mennie, és most már munkája sem volt. Ekkor jutott eszébe drága, jó tanára, aki mindig segített, ha baj volt…

Eddig szólt a történet.

A tanár sóhajtott egy nagyot, hogy most mitévő is legyen. Kedvelte a gyereket, végigfutott gondolatban, hogy mégis segítenie kell neki, de félt is, hogy ha megint valami kalamajkába keveredik, meg kell válnia tőle.

Pedig már ő is öreg, elkelne a segítség a ház körül, a kertben is. Később akár ráhagyhatja a házat, hiszen senkije sem volt. Talán az Isten küldte ezt a fiút?

Végül úgy döntött, itt maradhat a gyerek.

A fiú nagyon nagy hálát érzett, s megfogadta, ezúttal nem baltázza el!

Teltek, múltak a napok, a hetek. A tél most egy kissé hosszabbra, keményebbre sikeredett, alig várták, hogy kitavaszodjon, mehessenek a kertbe, metszeni, vetni, ültetni…

Ám egy este a tanár hirtelen rosszul lett, mentőt kellett hívni hozzá...Hetekig benn tartották a kórházban. A fiú egymagában gubbasztott estéről, estére. Unalmában hozzá fogott belülről is rendbe tenni a házat.

A szekrényeket elhúzta a faltól, a vakolatot kijavította, szépen kifestette az egész házat. S amikor visszarendezte a bútorokat, az egyik fiókból kiesett egy csomó irat.

Kíváncsisága nem hagyta nyugodni, amúgy is elfáradt, talán mára abba kellene hagyni a munkát, így hát leült. S jó, hogy ült, mert a kezébe akadt egyik iratban az ő neve szerepelt, örökösként, egyetlen örökösként…

Másnap bement a kórházba, de már jótevője nem mondott semmit… fogta a kezét, beszélt hozzá, megköszönte az örökséget, de tanára már talán nem is értette, nem volt ezen a világon…

A temetés után csak a kertben sétált, nem érezte úgy, hogy be kell mennie a házba. A nagy körtefa alatt állt, amit együtt metszettek… s akkor értette meg tanárát, hogy mindig úgy kell élni, hogy elmondhassa, nem élt hiába, hogy valamit alkotott, valamit hagyott az utókorra… valamit, ami maradandó.

Ő egy körtefát metszett, termőre fordult, s a tanár egy tudatlan kisfiú értelmét metszette, hogy maradandó, „termő legyen” a világban…

Kép: Fortepan 96347
Évszám: 1960
Orig: Kotnyek Antal