Most itt áll előttem az íróasztalomon. Komolyan, mintha állandóan figyelmeztetne arra, semmit nem szabad abbahagyni, folytatni kell… 

Amikor gyerek voltam, anyám gyakran mondta: olyan hülye vagy fiam, soha sem viszed semmire, mi lesz belőled?! 

Ennek tudatában azt hittem, sehol sem érvényesülök. Az anyjára mégis csak odafigyel az ember, pláne, ha gyerek. Az tény, hogy rettenetesen rossz gyerek voltam, de jó tanuló, s ez sokszor kompenzálta rossz magaviseletemet. Az, hogy valaki rossz, nem tudom, mivel mérik, de amit egy fiú gyerek elkövethet, én elkövettem lányként.

Először is vertem a fiúkat, s a testvéreimmel sem a legjobban jöttem ki, bár itthon fordítva volt a dolog, ők vertek engem.

Az iskolában sem szívleltek osztálytársaim, mert mindenkinek beszóltam. Akkor ugyan még nem ezt a kifejezést használták, ám az órákon mindig elsőnek jelentkeztem, minden kérdésre felelni tudtam.

Aztán sodort az élet minden fele. Gyakran kellett csatát vívnom, persze csak szellemileg.

S én örökké csatáztam.

Dolgozni kezdtem, mert nem akartam tovább tanulni. A gyárban egy író-olvasó találkozó alkalmával riportot készítettem Moldova Györggyel, ami megjelent a gyár lapjában. Innen kezdve állandóan írtam, 14 évig tudósítottam a lapnak.

Egy őszi estén először mentem be a helyi TV-be. Egyszerű kis falusi TV volt. Csaknem olyan, mint egy régi parasztszoba. Éppen akkor jelent meg első könyven Őszi zsongás címmel, amit a helyi kultúrház igazgatója mutatott be. Megtetszett a dolog, s a következő héten már én konferáltam be a műsort. Itt ragadtam a TV-ben. Néha megerőltető volt a feladat, hiszen a témaválasztástól, az anyagfeldolgozásáig, később a kamerázásig mindent nekem kellett megoldanom, hogy a néző elé tárhassam a komplett műsort. S az sem vitás, hízelgett a hiúságomnak, hogy 47 évesen képernyőre kerültem.

Kezdtem külsőm is tudatosan megváltoztatni, s peregtek az események, állandóan nyitott szemmel jártam, minden érdekelt.

A mozgássérültek találkozójára készültem, ami számomra nem egy könnyű téma volt, hiszen hál’ Istennek -, sem a családomban-, sem a környezetemben nem ismertem mozgássérült embert. Nem tudtam, hogyan közeledjek feléjük. Aztán az élet adta magát…

Egy tolókocsis versenyre készültek, amit én közvetítettem. Bár sohasem szerettem a sportot, most mégis Vitray és Szepesy meccsközvetítései jutottak eszembe.

Hogyan kell hajrázni, szurkolni, és keresni azokat a sportalanyokat, akik talán győztesek lehetnek. Egyikük lassabban, másikuk gyorsabban gördült a tolókocsival. Fel a rampán, le a rampáról. Annyira beleéltem magam, hogy tényleg szurkoltam, és sajnálkoztam, ha valakinek nem sikerült. Velük nevettem, ha azt nyilatkozták: most minden felé lejtett a pálya, s azért nem lettek elsők, s velük együtt kiabáltam: Mi vagyunk a nyerők!!!

Aztán a civil életben is felkerestem őket. Csodálatos emberek. Őszinte érdeklődésemre megnyíltak, s elmesélték, hogyan veszítették el mozgásképességüket, de nem adták fel.

Néha szégyelltem magam, ha hétköznapi gondjaimon nyavalyogtam, lám ők milyen bátrak, s hisznek abban, hogy amit akarnak az sikerül. Erőt kaptam tőlük. Ha ők megnyerik a csatát, akkor nekem annál inkább bíznom kell a győzelemben, hiszen egy eséllyel több van a tarsolyomban, ép, mozgásképes vagyok.

Ők pedig nyilatkoztak: ki Brazíliába szeretett volna kijutni, ki egy soros műtét előtt állott, s volt, aki a sikereit, legújabb élményeit mesélte el.

Egyiküket pedig elkísértem Siófokra.

A Nyugati pályaudvaron még levették a tolókocsit az emelővel, s aztán miénk a pálya! De hogyan jutunk el a Déli pályaudvarra? Taxit kellene hívnom – mondtam, de tolókocsis barátom azt mondta: hívj, ha akarsz, én „gyalog” megyek. S azzal perdült egyet a tolókocsival, s máris a mozgólépcsőn állt, s az csorgott vele lefele a Metróhoz. Sokan döbbenten fordultak vissza, nem mindennapos látvány volt.

Siófokon már gyülekeztek az ország minden részéről a tolókocsisok, s a délutáni műsorban ért életem első igazi élménye, a Gördülő tánccsoport előadása, csodálatos látvány volt, s alig tudtam őket a kamerával követni. Keringő, tangó, de még a kán-kánt is „elgördülték”.

Ettől kezdve számtalan műsorukra meghívtak, hol beszélgetéseket, hol filmfelvételt készítettem velük, róluk.

Aztán jött a karácsony. A kis falusi televízió Média-bálat rendezett, melyre szintén meghívtak, ezúttal nem riportot, nem filmfelvételt kellett készítenem, hanem „csak egy vendég” voltam.

A műsor után még egy ünnepélyes pillanatsorozat volt, és csodálkozásomra az én nevemet mondták, DÍJAT KAPTAM!

Nem is akármilyet! Egy téglalapon tolókocsi, mellette egy alak, aki tolja a kocsit, s a kocsiban egy takaró, rajta egy szív. Ez hatott meg igazán, és az alkotója Korom Katalin szegedi keramikus ötlete, s az ötlet kivitelezése. Nem kétséges, a sérült emberekkel készült felvételekért, riportokért kaptam.

Nagyon boldog voltam, mint mindig, ha díjat kapok, szeretek díjat kapni, de csak akkor értékelem, ha meg is érdemlem. Ez a díj is ilyen, boldogít, és még közelebb hoz ezekhez az emberekhez.

Éppen 15 éve dolgozom már itt, s úgy érzem, sohasem fogom abbahagyni, nem a díjak miatt, egyébként is az egyik legérdekesebb munka a televíziózás, főleg, ha nyugdíjasan végzi az ember, hiszen az időt magam osztom be, a témát magam keresem, s találom meg.

Ezután még sok-sok alkalommal kaptam díjat, de a legszebb ez a díj volt. 

Kép: Fortepan 125641
Évszám: 1981
Orig: Urbán Tamás