Már egy hete erre a napra készülök. Máskor az volt az elvem, hogy vasárnap nem kelek korán, de már hajnali öt órakor kivetett az ágy. Megfőztem az ebédet. Szépen felöltöztem, mintha templomba mennék, de ezúttal a sportcsarnok felé vettem az irányt.

Ja, nem is mondtam, nem akármilyen meccs lesz ma. A legújabb sport, még kevésbé ismert floorball meccs, mely azért terjedőben van. S a fiam is játszik… szurkolnom kell neki, nekik…

A vendégcsapat már az öltözőben zsibongott, amikor megérkeztek a mieink, s a szépséges liliomarcú lányok is, akik rövid időn belül már a masszírozást is elvégezték, s indulhat is a meccs.

Erről a játékról annyit kell tudni, hogy hasonló a jéghokihoz, csak parketten játsszák. Itt lehet csak nagyokat esni.

Nem ritka a kéz- és lábtörés, s a bordarepedés sem. Néha a botok is működnek, ha az ellenfelet kell ijesztgetni.

Az „előjáték” is megkezdődött, itt még mindenkinek jut egy labda, pattogtatnak is rendesen… ki kapura lő, ki adogat, ki szlalomban vezetgeti. Az ellenfél papagájszínekben – lila-sárgában. Mieink piros - feketében.

Sípszó. A játékvezetők jelzik, hogy jöhetnek a pályára, s most már élesben megy a játék.

Az első harmad vontatottan indul, csak adogatják a labdát a játékosok, mintha most ismerkednének vele, s gól nélkül ér véget ez a harmad. A szurkoló tábor az oka, mert még nem kiabál, nem lelkesít. Pedig ez a kiabálás arra is jó, hogy kiadd az egész heti feszültséged.

A szünetben mindkét edző instrukciókkal látja el a játékosokat, s a masszázs is jól esik, amit a nem éppen zongorajátékhoz szokott ujjak végeznek. A lehelet vékonyan bebalzsamozott testek ejtőznek az öltözőben, mitől menta, kámfor, ánizs és ki tudja, milyen erős szagok úsznak a levegőben, betöltve a csarnokot, a nézőnek is juttatva belőle.

Frissen indul a második harmad. Már érzik az ütőket, néha saját lábukban, amit a játékvezető sípszava két perc „kényszerpihenővel” jutalmaz. Közben újra dolgoznak a botok, akarom mondani ütők, itt-ott lila foltokat hagyva az ellenfél combján, lábszárán. S a játékosok csillagokat látva vonulnak le a pályáról, hogy a cserejátékos is botot foghasson.

Megszületik az első gól, amit sorra követ a többi. Végre van értelme a játéknak.

A gyöngyhajú masszőr lányok is bedobják magukat, erősen hallatszik a Hajrá Szeged! kiáltás.

A nézők is belendülnek, itt-ott egy-egy erősebb kifejezés, is hangzik, de ez még valamelyest a sportszerűséghez tartozik.

Még rengeteg idő van gólokat kreálni, amik nem is váratnak magukra. Ha az egyik csapat beüti, a másik szinte azonnal egyenlít. A közönség tombol, néha állva biztatnak.

S én arra gondolok, ez az energia milyen jó lenne kora tavasszal a kert felásására.

Közben a második harmad is véget ér. A szünetben most már a nézők is, akiknek a feszültségtől izzadság cseppek gördülnek le a homlokukon, de lehet, hogy a magukkal hozott üveges doppingszertől, kommentálják egymásnak a történteket.

Azért szerencsére itt nincs szurkolói durvulás, annál is inkább, mert a játékosok magukkal vitték a botokat. Persze, ki tudja, ha szabadon hagyják, mit művelnének velük?

Indul az utolsó harmad, remélem most a mieink is megfogják a labdát. Így is történik. Teljes bevetéssel dolgoznak a fiúk, mintha a kenyerük múlna ezen, már nem csak játék, de komoly erőfeszítés minden ívelés, lövés, vagy nem is tudom, minek nevezzem.

Száll a labda, s gyűlnek a gólok.

És megszületett az eredmény… jöhet az újságíró, s a cikk a holnapi lapban, amiben a csodálatos győzelemről olvashatunk, s talán estére a pezsgő is folyhat…egy ilyen nagy győzelemre inni kell!

S az sem mellékes, hogy az ordítás tisztítja a tüdőt…